Budapest, 1966. (4. évfolyam)

2. szám május - Veres Péter: Húsz esztendő Budapesten

Tehát abban az értelemben is alakítani kellene a külső településeket, hogy Újpestnek és Kispestnek, Erzsébetnek és Csepelnek, vagy akármelyiknek hadd épüljön ki a saját városközpontja, nemcsak közigazgatási, hanem kulturális értelemben és mindennemű szolgáltatási intézmények dolgában is, hogy hadd oldódjanak a közlekedési görcsök. De mindent csak mértékkel, mert mi nem bonthatjuk le egyszerre az elöregedett, azonban igen népes kisvárosokat, sőt még a valódi külvárosokat sem. Nem helyes túlságosan sietni olyan civilizációs újításokkal, amelyek ott is hamar elavulnak, ahonnan ideutánoznánk, de ami nagyobb baj, akadályozhatnák a mi valóságos igényeinkre épülő majdani terveink megvalósítását. Azonban a fejlődés irányát, a fejlesztési tendenciákat jó előre tisztázni kell és az egész ország fejlődési lehetőségeihez kell arányosítani. Pesten sem szabad elfelejteni egy pillanatra sem, hogy milyen ország és müyen nép van körülöttünk és az milyen állapotban van. Ugyanennyire, de még nagyobb mértékben sürgős a főváros körüli jó termőföldek becsületes, sőt magasszintű megmunkálásának a megszervezése is. Sehol az országban nincs annyi parlag és félparlag mint éppen a főváros körül. Pedig mint annak idején a bolgár kertészek, de ma is már néhány talpraesett termelőszövetkezet megmutatta, itt csakugyan óriási lehetőségek vannak. Igaz, a jövedelemigény nagyobb, mint a távoli vidékeken, de a helyi piac mindent behoz. A szállítás, csomagolás, tárolás költsége — különösen jó szervezés mellett — egészen minimálisra csökkenthető. Felesleges erről érvelni, ezt a bolond is látja. Itt igenis mindent meg lehet termelni, mennyiségben is, minőségben is, amire a város lakosságának és a környező ipartelepek munkásnépének szüksége van. Még a talajváltozat is sokféle. Vannak itt délies fekvésű meleg domboldalak őszibaracknak és csemegeszőlőnek, lapályos feketeföldek és folyamhordvány talajok takarmánytermelésre, buján termő barnahomok az öntözéses kertészkedésre és minden. Csak gazdája nincsen az ügynek, értő munkásai biztosan lennének. Munkaerő is lesz hozzá, mihelyst biztos és jó kereset mutatkozik és mihelyst elérkezünk oda, ahova némely, itt nagyon becsült nyugati országok eljutottak, hogy a földművelés nem tekintődik alacsonyabb rendű foglalkozásnak sem a jövedelem terén, sem a társadalmi hierarchiában. Mert úgy látszik, a „hierarchia" nemcsak faji és rangbéli felsőbbrendűségi mánia, hanem társadalmi realitás is, amely változhatik és változik is, de új és új tartalmakkal mindig megjelenik. Sokkal nagyobb jelentőségű ügy ez, mint forradalmár álmainkban hittük. Ha nincs osztály-, rang- és vagyonkülönbség, akkor életszínvonalbeli, foglalkozási és műveltségi rangsorolásokban jelentkezik. Mint minden mást, ezt is történelmi realitásában kell nézni és értékelni. A felsorolt problémák jó részben persze nem különlegesen csak budapestiek. Mégcsak nem is jellegzetesen nagyvárosiak, hanem országosak és nemzetiek is. Azonban, mint az írás elején hangsúlyoztam Budapestet is csak mint az ország egyik — de különlegesen fontos — részét nézem és a mindenhol érvényes általános kérdések közül a hangsúlyt a sajátosan budapestiekre tettem. S még azok közül is ez alkalommal csak a legfontosabbakat és a legsürgősebbeket említettem. Egy újságíró városrendezési gondjaiból Bizonytalankodva vetődnek papírra e sorok, egyrészt mert írójuk nem tudja még, hogy ebben a várva várt orgánumban lehet-e helyük ilyenforma írásoknak — másrészt mert önmagát csak olyan koca-„városrendező"-nek tartja, amilyen Budapestnek majdnem minden tisztes polgára. Annyi biztos, hogy talán semmi sem okoz neki nagyobb örömet, mint amikor törmelékkel feltöltött buckák helyén játszótér, vagy sporttelep születik, elvadult „dzsumbuj"-ból park lesz, keréknyomos sártengeren aszfalt út feszül, leszakadt domboldal sebhely ét kő-támfal hegeszti be, giz-gazos telken konyhakert zöldül, odvas szájra emlékeztető foghíjak helyén modern homlokzatok — uram b o c s á': toronyházak... — emelkednek. S itt máris elérkeztem igazi mondandómhoz: sok s talán a „kelleténél" több még a foghíj ebben a mi városunkban. Úgy adódik, hogy elég sokat vagyok együtt külföldiekkel és elég sokat próbálom nézni Budapestet „idegen szemmel". Vita sincsen: varázslatosan szép a város az új hídról, vagy valamelyik hegyről, egyegy csöndes vasárnap délelőtt a Duna partján, a Parlament körül, a Szabadság téren, a lágymányosi Baranyai utcában, vagy mondjuk, ha az Oktogonról s a Köröndről nézünk akár a Körútra, akár a Liget felé. Csakhogy . . . Csakhogy idegen szemmel észrevesszük azt is —, hogy a Duna-parton mennyi még a sebhely a fák lombja vagy a kerítések rácspalánkja mögött. Mem, én most nem a szállodasorról akarok beszélni, vagy nem is csau erről, hanem a budai partról, s éppúgy a Széna térről, a Kálvin térről, a Marx térről... És ahogy így most sorolom, rádöbbenek, hogy tulajdonképpen miért is nem még szebb Budapest — ez a mindenfajta nemzeti túlbuzgóság nélkül valóban szépséges és szépségéről lassan-lassan tényleg világhírűvé váló város. Én úgy látom, hogy e z a fő baja: a háborús és más sebeket gyógyítva (s közben az olyannyira szükséges földalattit építve, meg a közlekedést korszerűsítve) nem tudja még rendbehozni éppen a legfőbb csomópontokat, a város egyes k u 1 c s-h e ly e i t. Mert ahogy tovább végigfutok gondolatban a kereszteződéseken és tereken, eszembe jut, hogy az említett pontokon kívül nagyjából így van ez a Petőfi-híd pesti hídfője táján és a Flórián téren, a Váci utcán, a Vörösmarty téren, és a Martinelli téren, az Üllői út és a Könyves Kálmán körút kereszteződésénél, a Múzeum körút és a Rákóczi út, vagy a Bajcsy Zsilinszky út—Népköztársaság útja találkozásánál, a Tanács körúton, vagy a Keleti körül s így van — de mennyire így! — a Körút — Rákóczi út sarkán . . . Jól tudom én, hogy jórészt épp azért van ez a ,,félbenmar adottság", mert most folyik a rendcsinálás, és mert a többi (említett és nem említett) „kulcshely" rendezésére, beépítésére és korszerűsítésére, egész városunk szocialista átépítésére is készen vannak vagy készülnek a tervek —, és azt is tudom, hogy e tervek végrehajtásának nagyonis megvannak a korlátai. Mégis úgy érzem, hogy türel-Kaján javaslata a főváros új címerére metlenségem egészséges — éppen azért, mert látom, hogy amit már megcsináltunk, itt-ott milyen jól csináltuk meg. Majdhogynem az szaladt ki az írógépem alól, hogy pl. a Múzeum körútnak egyenesen jót tett az a néhány foghíj, amelyet beépítve egyszeriben megújítottuk az öreg útvonalat (nekem mindig az a neve jut eszembe, amelyet rövid ideig viselt csak: Mehmed szultán útja . . .), s ha mögötte nem gyász, tragédia és háború állna, szinte ugyanezt lehetne mondani a Krisztina körútról is, amelynek Horváth-kert melletti szakasza a néhány új házzal és üzlettel Buda egyik legvonzóbb pontjává lett. így, a „hangsúlyos" új épületekkel vált a Szent István és Lenin körutakkal „egyenrangúvá" a Mártírok útja, a renoválás után így „lépett elő" a József körút, vagy mondjuk a belső hetedik kerület egyik-másik utcája — így lett és lesz igazán büszkeségünkké a Várnegyed. Természetesen szükséges — erőnkhöz, lehetőségeinkhez képest — az egész város folyamatos rendezése és tatarozása (s a külföldiek által kopottnak és elhanyagoltnak mondott lépcsőházaink szépítgetése ...) is, de külön jelentősége van annak, hogy ami leginkább a szem előtt van, mielőbb teljesen rendbehozódjék. Nem valami Patyomkinmegoldásokra gondolok én, hanem arra, hogy egy világváros lakóinak hangulat a, j ók e dv e szempontjából micsoda jelentősége van a nap mint nap használt terek és utak szépségének, rendjének! Hogy a földalatti megépítése nemcsak azért lesz jó dolog, mert vele gyorsan érjük el úticélunkat, hanem mert rendezett és kellemes körülmények között utazik majd reggelenként a munkába és esténként hazafelé sok tízezer ember. Egy metropolis „jókedve" igenis olyasmiken is múlik, hogy a Főkert örvendetesen korszerű terveket készítő mérnökei és kertészei milyen parkokat varázsolnak egy-egy domboldalra vagy foghíjra — j hogy milyen állapotban vannak a fő közlekedési útvonalak, a főbb csomópontok, a városközpontok. És ez a jókedv talán még megtermelt tonnákban, megtakarított aktákban, elmaradt „stress"-ekben is lemérhető . . . S mert ma nálunk divat az idegenekre hivatkozva érvelni — ám legyen: miattuk is érdemes foglalkozni a mi városunk ilyen „tendenciózus", tudatos „kifoltozgatásával". Lévai Béla 32 6