Budapest, 1966. (4. évfolyam)

2. szám május - Veres Péter: Húsz esztendő Budapesten

nem túlmagas, de hosszúkás Széchenyi-hegy és a magasabb János-hegy még a langyosabb nyugati szeleket is valamelyes kanyarodásra kényszerítik és a János-hegy és a Hárs-hegy közötti völgyben északnyugati svungot kapnak, majd az erdős hegyek árnyékos oldalán kissé le is hűlnek. Annyira kívül vagyunk a civilizáción, hogy errefelé még a gyerekek is köszönni szoktak. Legalábbis némelyik és legalábbis nekem. De örök rejtelem marad, hogy miért így az egyik és miért amúgy a másik? Szüleiktől vagy a tanítóktól kapják az utasítást, avagy maguktól csinálnák? Ez utóbbit nem hihetem. Az ilyen utasítást egyébként az egyik megfogadja, a másik nem, a harmadik csak azért sem. Jellemző, hogy az egészen kicsik még nem (azok nem ismernek), s a kamasz nagyok már nem — mert fütyülnek rám mint az összes felnőttekre, vagy 16— 18 éveik magasságából lefele néznek rám, mint minden öregre. Hogy mennyire kívül van ez a mi Törökvész dűlőnk a városon, arra az is jellemző, hogy 45—50 küós anyácskák cipelik itt reggelente és esténként 10—15 küós fiacskájukat a koszt-batyu mellett, néha féllábszárig érő hóban vagy bokáig érő kásás latyakban az autóbuszhoz és onnan be a város közepén, netán a túlsó szélén levő munkahelyük napközijébe, vagy bölcsődéjébe, mert a közelben iskola már van, sőt gyermekotthon és gyermekváros is van, de a környékbeliek számára se bölcsőde, se napközi, se óvoda nincs. Ez a Törökvész dűlő ma még tulajdonképpen tanyavilág (nem villanegyed!) azzal a különbséggel, hogy innen nem a határba, hanem a városba mennek reggelente az apák-anyák, és hogy télidőben sem ülnek a suton, hanem ugyanúgy dolgozni járnak, mint nyáron. Nem a nap járásához igazodik az életük, hanem az órához, vagyis némelykor a fényes reggelen mennek el hazulról, máskor a sötét hajnalon. Persze valamiféle kulturális intézményt sem lehet itt találni. Nemhogy színház vagy mozi, de még eszpresszó vagy cukrászda sincs. (Hálistennek italbolt sincs, legfeljebb nyáron a kiránduló szezonban hoznak ide egy szesz-bódét). Mindössze egy-egy kis Közért bolt van messze környéken, ahol legalább tejet, kenyeret s némi egyebet minden délelőtt lehet kapni, (kettőkor bezárják) a másikban meg hét vége felé friss hús is van. Igaz hogy 15—20 perc alatt beviszi a busz az embert a Margit körútra — ami már város — félóra alatt pedig a Nagykörútra is. Ez így nagyon jól is hangzik, de mégsem ilyen egyszerű a dolog. Mert ha egyszer valaki „kiközlekedett" valahogy a városból koravagy késő délután, nem könnyen vállalkozik, hogy csúcsforgalmi időben még egyszer betörekedjen a moziba, vagy pláne a színházba, még ha tudná is valakire hagyni az esetleges gyereket. Túlkésőn lehet hazakerülni a színházból, ha egyáltalán jár még akkor a busz. De taxit is nehéz már ilyenkor kapni és egyáltalán így a mulatság túl sokba kerülne. Nem éri meg. Marad a rádió és a televízió, mert az újságot ma, szórakozási, avagy csak olvasási szempontból nem lehet komolyan venni. „Nincs bennük semmi". (Természetesen könyvtár sincs a közelben. Még az iskolának sincs, csak valami kezdeményforma, mert új az iskola.) Ezzel kapcsolatban érdemes megjegyezni, mint a városi népművelés egyik nagy problémáját, hogy színházaink, dramaturgjaink és színműíróink úgy látszik, még nem vették tudomásul, hogy itt egy új társadalom formálódik, amelyben mind-mind kevesebb lesz az olyan ember (nem is beszélve a két- és háromműszakos munkarendről), aki az estéit, illetve a féléjszakáit színházra adhassa, mert nem kell korán felkelnie és a munkahelyre rohannia. Nem veszik észre, hogy már nemcsak az ötfelvonásos darab lesz anakronizmus, hanem a háromfelvonásos is. A televíziónak is, a színháznak is tudomásul kellene végre venniük, hogy egyfolytában még a jó szórakozásból, vagy akár az izgalmas krimiből is elég egy óra vagy másfélóra, de két órán túl semmi ne terjedjen. (Kivéve a nagy klasszikusokat, akiket azonban mindig szombatra, vasárnapra, ünnepnapra kellene hagyni.) Erről jut eszembe: vajon van-e már olyan statisztikánk, amelyben a színházlátogatók nemekre és foglalkozásokra osztályozva volnának feltüntetve. Úgy érzem, különösen ha a vasárnapi matinékat, az iskolásgyermekeknek és a munkásoknak, parasztoknak szóló külön-előadásokat kivonnák belőle, kiderülne, hogy a társadalomnak csak egy meglepően kis töredéke jár rendszeresen színházba, még itt a fővárosban is. Még az is kiderülne, hogy jórészt ugyanazok az emberek járnak el a színházakba. Ismerek itt többgyermekes édesanyákat, akik évtizednyi idő alatt sem jutnak el egyetlen egyszer színházba. Nem is igen szomjúhozzák. Ezer egyéb gondjuk és óhajtanivalójuk van. De ne merüljünk bele, mert attól tartok, Budapest perifériaproblémáiról egész könyvrevalót lehetne összeírni. 2. Töprengések a jövőről Anélkül, hogy „urbanistáink" egeket ostromló szép terveibe beleszólnék, hadd jegyezzem meg, olyan laikus módján, aki mint mondám, az országot és a népet is látja, és ezekről a kérdésekről gondolkodni is szokott, hogy fővárosunk jövőjét nem látom tisztán. Hogy mi kellene és mit hogyan kellene, azt megértem és a fejlesztő-szépítő tervek túl•M«t Hűvösvölgyi táj 29