Budapest, 1966. (4. évfolyam)

2. szám május - Nóti Ilona: Földalatti világ

Ha a főváros csatornahálózatának Újpesttől Albertfalváig és Óbudától Pesterzsébetig terjedő körutait, mellékutcáit és sikátorait egybe toldanánk — hosszúságuk Budapesttől Leningrádig érne. Ez az óriási, városalatti világ épp úgy magánviseli Budapest historikus jegyeit, a századok folyamán változó közigazgatási koncepciókat, a technikai elmaradottság és korszerűség szélsőségeit, (sőt a látványosság néhol szinte színpadi hatásosságát!) — mint a felszíni főváros. S mint ahogy a felszíni városkép jövőbeni alakulását befolyásolják az örökölt, már meglevő adottságok — úgy a kanalizáció távlati, fejlesztési terveinek is tekintettel kell lenniök a felsorolt tényezőkre. A három, illetve hét méter mélységben meghúzódó csatornahálózat múltja nagyjából azonos a többi európai nagyvároséval: a szórványosan működő római kori szennyvízlevezetőket leszámítva a XVI. században kezdett épülni. A Lánchíd presszó és a Clark Ádám tér között még ma is egy török időkből való vörösmárvány csatorna-utca húzódik, a Donáti utca alatt is egy török korban készült csatornaszakasz működik. Az intézményes építés azonban csak egy 1794-es statisztikai felmérés nyomán indult meg elvben. Ebben az esztendőben ugyanis az e téren sokkal fejlettebb Londonban ezer ember közül csak húsz halt meg szennyvíz terjesztette járványokban, Buda-A VAROSALATTI VILÁG A búvárcsoport tagjai a gázzal szennyezett térben vizsgálják a csatorna állapotát A belvárosi utcán gázálarcos ember bújik elő a föld alól. (MTI Foto — Bodnár László felvétele) pesten pedig ezer lakos közül ötven. Pest város tanácsa tehát sürgősen „napirendre tűzte a kérdést." Sok-sok huzavona után végül 1891-ben egy angol mérnök tervei nyomán — Reitter Ferenc módosításával — megindult a nagyszabású, európai színvonalú csatornázási munka. Ha méreteiben nem is, de intenzitásában ehhez fogható még az 1933-as csatornaépítkezés, amikor a munkanélküliség levezetésére a bankok kölcsönt adtak a Fővárosnak, s a Főváros a kanalizáció fejlesztésére fordította az összeget. Ha közműveink doyenjének rövid nacionáléjához még azt is hozzátesszük, hogy egy csatorna életkora átlagosan 50 év —, szinte meglepő, hogy a hálózatnak csak mintegy 300 kilométert kitevő résae öregedett el, ennyit kell sürgősen felújítani. Mielőtt azonban ennek a gigászi munkát végző apparátusnak a jövőjéről is szólnék, azt hiszem, nem érdektelen néhány villanással érzékeltetni, milyen a jelene, hogyan működik, hogyan szállítja el kétmillió ember és az időjárás szennyét ? Ha turista-kíváncsisággal száll az ember a kő-, tégla-, cement- és kőagyagboltozatok alá, meglepő a viszonylag tiszta, langyos, földszagú levegő. A kloaka-folyamok egyenletes, monoton robajjal hömpölyögnek a változó átmérőjű — a legnagyobb öt méter széles, öt méter magas — folyosókban, sodrási sebességük azonos a közepes vízállású Dunáéval. A hőmérséklet plusz 12 — 16 Celsius között mozog, soha nem süllyed fagypontig. Az opálos derengés, a falakon lecsapódó pára, a cseppkőbarlangok hangulatát idézi, s a vállalkozó turista 800 kilométert gyalogolhat úgy, hogy közben egyszer sem kell meghajtania a fejét. A hálózatnak ugyanis ekkora szakasza járható. A csatorna főútvonalak általában megegyeznek a felszíni főútvonalakkal, amint nevük is jelzi: főgyűjtők. A szennylé nem ömlik közvedenül a Dunába, az úgynevezett gyűjtőtelepeken kétcentiméteres sűrűségű rácsóriás szűri ki a 15