Budapest, 1966. (4. évfolyam)

2. szám május - Nóti Ilona: Földalatti világ

szilárd szerves anyagokat —, ezeknek is megvan az ipari rendeltetésük, például gázfejlesztés — majd a szennyvizet óriási szivatytyúk a folyam közepe táján áramoltatják a a folyamba. (Ezek a szivattyútelepek külön tanulmányt érdemelnének: patikaszerű csülogásukat, majdhogynem sterilitásukat a szakma külföldi képviselői is mint a világon egyedül állót emlegetik). Egyébként a Fővárosi Csatornázási Művek legújabb létesítménye — a jövő hírnökeként — az a nemrég munkába állított berendezés, amely a szennyvizet biológiailag is tisztítja. Naponta harmincezer köbméter vizet szabadít meg a legkülönfélébb mikroorganizmusoktól. Ez a berendezés csak kistestvére a Művek legnagyobb távlati beruházásának, a Csepel északi csúcsán épülő és az egész főváros szennyvizét megtisztító, egymilliárd forintos szűrőtelepnek. Ha csak nagy vonalakban is, de feltétlenül ki kell térnem a földalatti Budapest közigazgatásának egyik legfontosabb területére, a laboratóriumi munkára. A Művek laboratóriuma — mint ma már minden, hasonló nagyvárosi intézmény a világon — valóságos nyomozóiroda. A vegyészekből, biológusokból álló nyomozótestület állandóan ellenőrzi, figyeli: mi van a csatornalében ? Milyen és mennyi baktérium, vírus került a szennyvízbe? És honnan? Szinte háztömbökre lebonthatóan nyomon követhető — és lokalizálható — egy-egy fertőzéses góc. Ebben a laboratóriumban mérik azt is, hogy a gyári szennyvizek megfelelő tisztítással kerültek-e a kanálisba, az erre vonatkozó rendelkezéseket hol, melyik üzem nem tartotta meg, hol, melyik csatornaszakaszon számíthatnak a Művek emberei veszélyes gázokra — esetleg radioaktivitásra. (A börtönből csatornákon át szökni akaró bűnözők tragédiáját ezeknek a veszélyeknek nem ismerése okozza . ..) Korunk kanalizációs kultúrájának egyébként a vegyi szennyeződés a legnagyobb gondja. Ez a gond Budapesten fokozottan jelentkezik — tetemes többletkiadást okozva a Csatornázási Műveknek —, tekintve, hogy a fővárosi vegyiüzemek többsége félvállról veszi a kötelező biztonsági intézkedéseket. Ez azonban külön téma. A főváros csatornahálózatának korszerűsítése meglehetősen nagy gond, és csak korlátozott mértékben valósítható meg. A csatornatisztítás például nemcsak gépesíthető, hanem automatizálható is, mint abban a svájci kisvárosban, ahol gombnyomásra az egész hálózatot átmossa az automata. Embernek a közelébe sem kell mennie. Ideális, nagyszerű megoldás — nálunk azonban, ha olyan magas atmoszféra nyomást engednénk a kanálisokba, mint amenynyit ez az automata produkál ; részben a talajviszonyok miatt, részben a hálózat élet-Laboratóriumi vizsgálatra mintát vesznek a Délpesti Szennyvíztisztító Állomás egyik ülepítő medencéjéből (MTI Foto — Fényes Tamás felv.) ( Wormser Antal felv.) Az angyalföldi telep gépházának egyik terme kora miatt, az egész csatornarendszer szétmállana. Az ilyen korszerűsítés tehát, függetlenül az anyagi károktól — csak Budapest csatornahálózatának az értéke önmagában ma hozzávetőleg ötmilliárd forint — gyakorlatilag kivihetetlen. Budapest urbánus patinájáért kanalizálásunk fejlesztésében is kénytelenek vagyunk engedményeket tenni. De ha ettől az adott, fejlődéstörténeti helyzettől, sőt a talajviszonyoktól eltekintenénk is, tessék kiszámítani, mennyibe kerülne nekünk az automatizáláshoz szükséges új hálózat, amikor a mai technikai körülmények mellett egy folyóméter csatorna építése átlagosan 5000 forintba kerül. Vagyis a kanalizáció nemcsak legrégibb — legdrágább közművünk is. Aháztartási és ipari szennyen kívül Budapest negyvenezer rácsos, utcai víznyelőjén nagy mennyiségű csapadék, sőt a téli hónapokban még átlag húszezer köbméter homok is zúdul a csatornákba. A karbantartó munka egyik sarkalatos része tehát a tisztítás, amit — ha automatizálással nem is — gépesítéssel feltétlenül korszerűsíthetünk. A világ valamennyi nagyvárosában alkalmazzák már azokat a gépeket, amelyek 60—80 atmoszféra nyomással tisztára öblítik a csatornákat, tizenötször akkora teljesítményt nyújtva, mint az emberi munkaerő — nem is szólva arról, hogy az utóbbit teljesen feleslegessé teszik. Már pedig ez nagy szó: a Csatornázási Művek olyan munkaerőhiánnyal küzd, hogy hovatovább már nem lesz embere, akit tisztító munkára küldjön. Két ilyen gép már működik a fővárosban — de sajnos, csak kettő, s ez kevés. Tekintve, hogy darabja 400 000 forint értékű devizába kerül, érthető, ha a Művek főmérnöke csak az új ötéves tervtől reméli a teljes gépparkot. A valóság kedvéért azonban meg kell jegyeznünk, hogy a Csepeli Autógyár elkészítette az alvázakat, s ez bizonyára lényegesen olcsóbbá teszi a dolgot. Érdemes lenne egy kis kalkulációt végezni, mert a muszáj előbb-utóbb úgyis kikényszeríti a főváros zsebéből a szükséges összeget. Ugyancsak emberi munkaerőt kímél meg a televíziós figyelő szolgálat, amelyet szintén általánosítani akarnak nálunk is. Lényege: a televízió készüléket áthúzzák a csatornán, s a kocsiban elhelyezett képernyőn ellenőrizhető, hogy a kérdéses szakasz milyen állapotban van. Ennek a megoldásnak nemcsak az az előnye, hogy nem kell fölösleges erőpazarlással bejárni a hálózatot, hanem az is, hogy a hibaészlelés gyorsulásával meggyorsul a javító munka is. A televíziós rendszer, épp úgy, mint a tisztítás gépesítése vagy a nagy, csepeli szűrőtelep felépítése — rangrejtett intézményünk távlati terveinek csak egyik legérdekesebb része. Az elmondottakat inkább csak amolyan rövid ismertetésnek szántam, abból a feltevésből kiindulva, hogy — mert egyszer alkalmam volt személyesen végigsétálni ületve csónakázni a főváros aszfaltburka alatt —, talán hozzájárulhatok valamivel az aszfalt fölött élő fővárosiak tájékoztatásához a földalatti világról, amelyről keveset tudunk, bár életünk szerves része. Nóti Ilona