Budapest, 1966. (4. évfolyam)

9. szám december - Dr. Farkas Elemérné: Az első Magyar Festészeti Akadémia

Füge termett a Svábhegyen Hetven éve jelent meg egy kicsi, nyolcvan lapos fűzött könyvecske, szerzője saját kiadásában. A szerző kivételesen tudományos rangját is neve elé jegyezte: Dr. Jókai Mór. Életírói nem törődtek vele, s a Magyar Irodalmi Lexikon sem tud róla. Pedig figyelemre méltó füzet a „Kertészgazdászati jegyzetek", s nem jelentéktelen. A svábhegyi gyakorló gazda jegyzi fel benne megfigyeléseit a kertészkedésről, elsősorban a Svábhegyet akkor még gazdagon borító szőlő míveléséről, a betegségek elleni védekezésről, fafúró férgekről, s közben nem feledkezve meg arról, hogy a szőlőnél jobban jövedelmező málnára is figyelmeztessen. S jegyzi pedig Jókai szokott kedves humorával, a személyes felelősség komolyságával, világosan és közérthetően, a népszerűsítő irodalom számára máig is okulásul. Mikszáth Kálmántól tudjuk, hogy Jókai tartózkodási helyei között — Pest és Balatonfüred — a Svábhegyet szerette legjobban, mert a telkét ő kényszerítette teremni. Tehenet, sertést, vízhordó szamarat tartott, valóságos kis gazdaság vette körül. Jókai vigasztalást talált és szórakozást a kertészetben, a kártékony férgek elleni küzdelemben. Már hajnali négykor künn sétált hálóköntösben, nagy szalmakalapjában, kampós botjával a szőlőlúgasban, meg-megállt kedves körtefái, gránátalmafája és fügéje előtt. Igen, a fügefáknál, mert, mint írja: „Nálam (a zordnak híresztelt Svábhegyen, ahol a szél elfújja a lámpát s júliusban is lefagyasztja a fölfutó paszulyt), már júliusban kezdődik a fügeérés. Csakhogy a fügét nem csak én szeretem, hanem a sárgarigó is. Azért, amint észrevesszük, hogy a fügegyümölcs duzzadni kezd, nagy hirtelen tüllzacskót kötünk rá, attól nem fér hozzá a váratlan vendég. Esténként bőven meglocsoljuk a tövét. így aztán egész szeptember végéig van érett füge a fáinkon, első és másodtermés". Ki gondolná ezt ma, amikor se a fügét, se a szőlőt nem ismeri ez a vidék! Pedig mennyit küzdött filoxerával, peronoszporával, dematoforával Jókai! ,,Aki szőlőt ültet, nagy urat vesz magának". Különösen azon az „elátkozott talajon", mely elhagyott kőbánya volt, gödrökkel és roppant agyaghalmakkal „szakadékos meredélyekkel" és „sivány talajjal". Dehát Jókai jól megtanulta, hogy a „szőlőnek a földet meg kell csinálni", „megfogni a földet, megfogni a vizet, megfogni a napot, megfogni a szelet" — hozzátoldva zárójelesen, édes iróniával: „íme az ősmagyarok vallása praktikus alkalmazásban." Tanult ő a maga kárán, mások tanácsán egyformán. Egyszer, hogy gyönyörűséggel nézegeti kadarkáit, oportóit, „odavetődik hozzám valami vicinális kémikus — írja —, egy experimentáló svihák, s rábeszél, hogy az általa föltalált filoxera mentesítő szerrel (chlorhydráttal) öntöztessem be az új ültetvényeimet. Ráálltam. Hát tavaszra, igaz, hogy filoxera nem volt a szőlőmben, de szőlő sem volt. Valami ötven oportó tőke kivételével mind kiölte az experimentum. S mikor mostanság ez a megmaradt egynéhány oportó tőke szüretkor egy-egy rocska szőlőfürtöt ad le, olyankor tetszik tudni, hogy ki az, akit magamban, úgy négyszemközt „vén szamárnak" titulázok." A kertészkedés, a természetrajongás lázában élt akkor a világ. Jókai egy volt a rajongók közül, amikor természettudományos társaságok és állatkertek létesültek, ritka növényekre vadásztak s csillagokra, bukott tábornokok kertészkedéssel próbálták helyrebillenteni lelki harmóniájukat (Görgey Visegrádon termelt virágot és paprikát), természetvallások keltek új életre s természetjárók szervezkedtek, orvosok fürdőt rendeltek, s a malátakávés Kneipp harmatos füvön sétáltatta betegeit, csak közelebb közelebb a természethez lelkesítéssel. író mégis alig volt, aki feljegyezte tapasztalatait. Alphonse Karr, ez az egyetlen könyvében élő francia író — Utazás a kertem körül, 1845 — még túlságosan a tusculánumi derű és megalkuvás romatikájával vonul vissza kapálgatni s rózsát árulni a tengerpartra, Jókai már komolyan veszi a nemzeti haladás jegyében kis kertjét, hogy kései utódja, a humanista Karel Capek viszont a két háború között bölcs iróniával mosolyogjon a városi ember menekülési kísérleteire (Nehéz a kertész élete). Jókai derűje sem nyomja el bölcseségét, mégha orránál fogva is vezeti egyszer a sarlatán vegyész, s a közvetlensége sem teszi kétségessé tárgyilagossága hitelét, érthető nyelve nem csorbítja tudományát. Koczogh Ákos ket. A kitüntetettek között találjuk Lötz Károlyt is, aki „emberalakrajz"-ból kapott elsőfokú elismerést. Az Akadémia további sorsát 1850-től megszűnéséig a „Gyámolító Társulat"-nak az Országos Levéltárban őrzött ülésjegyzőkönyveiből kísérhetjük nyomon. Az anyagi támogatást a pártoló tagok adományain kívül képsorsolásokból teremtették elő. A nagyközönség érdeklődésének ébrentartására évente rendeztek kiállítást a növendékek műveiből, sőt felmerült egy állandó műkiállítás eszméje is. Pest város tanácsa is szubvencionálta az Akadémiát. Az anyagi erők azonban egyre jobban kimerültek. 1857-ben a Társulat újabb aláírási ívet bocsátott ki, figyelmeztetve honfitársait, hogy „az első és egyetlen festészeti akadémia elenyésztét velünk együtt mindenki nemcsak veszteségnek általában a művelődés terén, de egyszersmind nem jelentéktelen csorbának fogná tartani, mely nemzeti életre valóságunk hitelén ejtetnék". Hanem hiába a kérő szó, az Akadémia sorsa megpecsételődött. Alig néhány növendék járt már oda tanulni, támogatás, adakozás sem volt. A Társulat 1859. december 10-i közgyűlésén ismertetik Marastoni tervét, amely szerint a mostani szervezetében már életképtelen Akadémiának alapjain újabb „Nemzeti Festészeti Akadémia" létesülhetne. Az Akadémia a tulajdonát képező 52 festmény közül a 10 legjobbat átadná a Nemzeti Múzeum képcsarnokának, a többi kisorsolásából befolyó mintegy 50 000 forintból 30 000 forintot kér magának, 20 000 forint pedig a teljes felszereléssel együtt a megalakítandó új akadémiának maradna. „E terv szerint — írja — vélem intézetemet a magyar nemzet őrködő gondja alá helyezhetni, mely annak fölvirágzásáról, a már meglevő alapon, nálamnál üdvhozóbban gondoskodhatand." A tervezet felolvasása után a mester háziorvosa kijelentette, hogy Marastoni elgyengült testi állapota miatt nem folytathatja már soká a tanítást. Az Akadémia helyiségeinek bérletét így a Társulat i860, április 24-ére felmondta. Utolsó közgyűlését i860, április 20-án tartotta a Társulat. Kimondták a feloszlást, abban a reményben, hogy a művészetpártoló tagoknak lesz még alkalmuk egy későbben, s talán „nagyobb mérvben" keletkező festészeti akadémia gyámolítására. Marastoni álmai szertefoszlottak, élete célja és értelme veszendőbe ment. A még nem is oly Szüret a Svábhegyi Jókai-villában régen köztiszteletben álló férfiú testben és lélekben összetörve, elborult elmével került a budai irgalmasok kórházába. Itt is halt meg 56 éves korában i860, június 11-én. Az Első Magyar Festészeti Akadémia oktatási módszerének akadémikus elveit, biedermeier művészeti irányzatát, tikkadt légkörét csakhamar felváltotta a naturalizmus valóságkeresése és a plein-air felfrissült természetábrázolása. Az új áramlatok képviselői gúnnyal és lekicsinyléssel emlegették a Festészeti Akadémiát. Százhúsz év távlatából azonban az iskola működése a magyar művelődéstörténet olyan fejezetét jelenti, amelynek érdemeit nem lehet elhallgatni. Az utókor elismerése illeti meg tettrekész, áldozatos lelkű létrehozóját. dr. Farkas Eleméraé 37