Budapest, 1966. (4. évfolyam)

1. szám április - Tabi László: Visszasírom a kávéházat

TAB! LÁSZLÓ: Visszasírom a kávéházat Nekem ax a rögeszmém, hogy rehabilitálni kellene a negyvenes évek végén oly szigorúan likvidált pesti kávéházak közül legalább néhányat, hogy igenis vagyunk még néhány ezren, sőt talán néhány tízezren is, akiknek máig is hiányzik ez a csendes és kulturált vendéglátóipari üzemféleség, s hogy nem utolsósorban a magyar irodalom sem vallaná kárát, ha az egykor oly jeles pesti kávéházak egyikét-másikát, melyek egyben aféle írói alkotóházaknak is beillettek, feltámasztaná az illetékes minisztérium vendéglátóipari főosztálya. Nem fogja feltámasztani — ezzel teljesen tisztában vagyok már most is, midőn bánatos soraimat papírra róni elkezdem, de azért mégiscsak felpanaszolom a dolgot, mert nem igazi rögeszme az, melynek vezérlő csillaga a gyakorlati eredmény. Volt már alkalmam megpendíteni ezt a kérdést jó szándékú szakemberek előtt, s meg is tettem. Ironikus mosoly lett az osztályrészem, s a mosoly mellé az az ellenérv, hogy az a fajta kávéház, melyet visszasírok, ma már korszerűtlen s ezért jelentékeny deficittel üzemelne. A szakemberek egyike pedig még azt is hozzáfűzte, hogy nézete szerint én nem a kávéházat sírom vissza, hanem a letűnt ifjúságomat, melynek jó részét nyilván a kávéházakban töltöttem el. Az első ellenérvet nevetségesnek vélem. Mért korszerűtlen a kávéház Pesten s mért nem lett azzá például Bécsben, vagy — hogy a szocialista tábor határai között maradjunk — mért nem lett azzá Prágában vagy Belgrádban ? Ami azonban a letűnt ifjúságot illeti, abban van valami. Húsztól harmincöt éves koromig valóban kávéházakban töltöttem időm egy jórészét. De nem egyedül én, hanem az írók és újságírók jelentékeny része; ha az ifjúságot sírom vissza, benne foglaltatik az ő ifjúságuk is, nem beszélve a „civilek" nagy tömegéről, akik ha velem egyidejűleg voltak harmincévesek, még korántsem haltak ki, s velem együtt gondolnak vissza szeretettel a pesti kávéházakra. Az olvasó ha nem idősebb 30—35 évesnél, nem is tudhatja, hogy milyen volt a pesti kávéház, az igazi pesti kávéház, amelynél — gondolom — száznál is több volt a fővárosban s amelyből ma egyetlen egy sincs. Bizony, ennek az intézménynek az írmagját sem hagyták meg. Az a két kávéház (a Belvárosi és a Hungária), melyet a szakma írmagnak tekint, nem igazán kávéház s csak annyiban emlékezret rájuk, hogy este nyolckor nem kezd tombolni bennük sem a cigányzene, sem a táncmuzsika. Csakhogy a zene hiánya nem egyetlen ismérve annak a kávéházfajtának, melyről beszélek. Igazi kávéházban ebédet sohasem főztek, s meleg vacsorát is csak egy részükben, szerény keretek között. (Aki manapság reggel betér a Belvárosi kávéházba például, az a pirított vöröshagyma illatfelhőjébe kerül, ami civilizáltabb orrok számára elviselhetetlen.) Az igazi kávéházban nem tenyérnyi asztalok mellett modern ülőkén kuporgott a vendég, térdeivel az állát verve, hanem normális méretű márványasztalok mellett normális méretű székeken ült. Előbbinek az az előnye volt, hogy a két könyöke nem lógott a levegőbe, ha valamit írni akart, utóbbiról viszont restének egyéb alkatrészei nem lógtak a levegőbe, ha ülni akart; eléggé sajnálatos, hogy mind ez korszerűtlenné vált. Az igazi kávéházban lapok is voltak, a belföldi és külföldi sajtó termékei, de mind ezeken felül csend, nyugalom és tisztaság volt 12 igazi kávéházban. Hogy miért vált mind ez korszerűtlenné, sohasem fogom megtudni, még kevésbé azt, hogy mért kell egy ilyenfajta vendéglátóipari üzemnek deficitesnek lennie. Az a szakember ugyanis, aki néhány évvel ezelőtt nekem a várható ráfizetés méreteit vázolta, valamikor kávéháztulajdonos volt Pesten és csendes, nyugalmas (ma már korszerűtlen) kávéházának jövedelméből bérházat vásárolt. Nem is egyet. Valahol — ha jól emlékszem a Hortobágyon — egykori berendezésével és eredeti jellegével mutogatnak egy betyárcsárdát, mint műemléket. Javasolom: rendezzünk be egy igazi kávéházat valahol Pesten, ne hagyjuk elveszni a feledésben ezt a kulturhistóriailag is érdekes intézményt. A berendezendő műemlék-kávéházban készséggel vállalom a múzeumőr tisztét, napi két kapuciner fejében. A svickesztök ptotáia /vlinden olvasónknak. Amint Beköszöntőnk is utal rá, szeretnénk, ha minél több olvasó, minél több budapesti patrióta úgy fogadná saját ügyévé a folyóiratot, hogy valamilyen részt vállalna a munkájából is. Várjuk tehát a leveleket, olvasóink észrevételeit, bírálatát, tanácsait, és szívesen olvassuk a folyóirat karakteréhez alkalmazkodó, közlésre szánt kéziratokat. A fel nem használt kéziratot nem őrizzük meg, de ha beküldője felbélyegzett, megcímzett válaszborítékot mellékelt hozzá, visszaküldjük. Szerkesztőségünk mindössze három tagú, kéziratok írásbeli bírálatára, véleményezésére tehát nem vállalkozhat, és ügyes-bajos dolgok intézésére sem; az ilyen természetű leve-43 leket állásfoglalás nélkül továbbítjuk a fővárosi tanács illetékes ügyintézőihez. „Érdekeltek!" Megértjük, hogy a lebontásra ítélt lakásban bizonytalanságban élnek és további sorsukról szeretnének megnyugtató tájékoztatást kapni. De nem értjük, miért kell cím- és névtelenségbe burkolózniuk, ha csakugyan kívánják a tájékoztatást? — A levelet nem továbbítottuk. Diós! Ágnes, Bp. V. Honvéd u. -Igaza van, a statisztikai adatok is egyértelműen azt bizonyítják, hogy a sokgyerekes családok szociális helyzete szembeszökően rosszabb, mint pl. a gyerektelen házaspároké, s egyetértünk abban is, hogy a várospolitikában az eddigieknél jobban érvényre kell juttatni a többgyerekes anyák alapvető érdekeit. Egy-két problémára, melyet írásban felvet, szívesen visszatérnénk, ha részletesebben kidolgozná. Ami a nagycsaládok lakáshelyzetét illeti, erről lapunk más helyén — Interpellációs rovatunkban — kérdést intéztünk a fővárosi tanács illetékes ügyosztályához. Mellékesen említve: a szecesszió átértékelése kaput nyit szerintem az „izmusok" egész sorának a jobb megértéséhez. Mindenekelőtt a két közvetlen édesgyerekre gondolok: az expresszionizmusra és a szürrealizmusra. De nyomban a kubizmusra is . . . A divat Budapestnek minden bizonnyal jót tesz és általában a magyar kultúrának sem tesz olyan rosszat, mint némely kritikusunk vélné. A magyar szecesszió először is a gondolatnak igen érdekes korszaka volt: a Huszadik Század, a Nyugat korszaka. Az irodalomban sem csak Szomoryt vagy Szabó Dezsőt jelenti, hanem mindenekelőtt Adyt, Krúdyt, Gárdonyit, Móriczot; egyáltalán a magyar nyelvi stílus olyan — nekem és nemzedékemnek nem nagyon kellő, de — mégiscsak gazdagodást és erősödését, amely körülbelül Tamási Áronig pontosan nyomon követhető. Talán csak Veres Péter és Illyés „funkcionális" prózája szakít vele. Az iskolában napjainkban is még a szecessziós nyelvi stílust tanítják „a szép" stílusnak. A festészetben csak egy nevet említek, Rippl-Rónait, elevenen hat ott is mindmáig! Elsőnek és egészen az építészet fordított hátat a szecessziónak. Olyan hirtelen és éles volt a fordulat, úgy vágta sutba az egész tegnapot, hogy mi, pestiek, már kicsit szégyelltük magunkat a városunkért. Mindig csak gyönyörű fekvését mutogattuk a külföldieknek, a természetbe illeszkedés báját, a Dunát, s valahogy lesütöttük a szemünket, amikor az utcákra, épületekre került a sor. A divat most rehabilitál egy nagy építész nemzedéket, és ebből a szempontból is jót tesz a budapesti önérzetnek. No persze, nem véletlen, hogy Amerikából és Nyugat-Németországból indul az áramlat, s ha mélyebbre ásunk, könnyű megtalálnunk a divat ideológiai indítékát, a történelem analógiáját, amit keresnek: „íme, itt a régi jó világ, ami után két nemzedék sóhajtozott, íme ránk köszönt ismét a polgárság fénykora!" Ám higgyék! Azt hiszem, mi jobban emlékezünk. A szecesszió Lenint is jelenti! Mi jobban emlékezünk, és hiszem, hogy több tanulságot vonunk le az emlékezésből. A divat, persze — divat, múló játék. A funkciója aligha lesz több, mint amit említettem: egy korszak értékeinek átminősítése ócskaságból patinás ódonná. Igaz, divatfiúk és epigonok minden művészetben mindig akadnak; ők pár évig majd most ezt majmolják, ahogy öt éve mást majmoltak, és öt év múlva ki tudja majd mit. Legyenek boldogok! Már új — szecessziós épületek fényképét is láttam nyugati lapokban: szerintem undorít óan anyag szerűtlenül használta föl a vasbetont. Nem hiszem, hogy különc játékon kívül bármi szülessék az ilyesmiből. Az igazi művészt az anyag irányítja és a cél. A szólóművészetek világában: a valóság és a mondanivaló. És az igazi művésznek az ilyenfajta divat támadása-múlása mindössze azt jelenti: hogy eszközeinek tára bővült egy idők során megnemesült hagyománnyal. Mesterházi Lajos A volt Belvárosi Takarékpénztár (ma IBUSZ központ) épületének részlete (Lechner Dezső műve)