Budapest, 1966. (4. évfolyam)

9. szám december - Szabolcsi Gábor: Emberek, nem gépek. 1

\ Szabolcsi Gábor EMBEREK, NEM GEPEK I „De majd fölállok s zúgom nemsokára — adjátok meg a munka örömét, adjatok kedvet, nekem nem elég a munkabér, a munkaerő ára!" József Attila A téren gyerekek játszanak. A kavics csikorog lábuk alatt; a stációk árnyékába guggolnak a tűző meleg elől, a kápolna dombjának napsütötte, lapos kövein az őszi nyárban melegedő gyíkokat lesik, meg a kövirózsák, porcsingrózsák virágait. A tér mellett hosszú cementkerítéssel húzódik a gyár, a tér oldalában, a kápolna mögött tömör, szürke házak: a kolónia. * * * A Ganz-MÁVAG az ország egyik legfiatalabb és legidősebb gyára. A MÁVAG néhány esztendő múltán századik esztendejéhez ér; a Ganz a dinasztia alapító Ganz Ábrahám 1844-ben létesült budai műhelyéből indult el; a két öreg gyár ma mégis éppenhogy elérte az iskolás kort. 1959-ben a két hasonló gyártmányt gyártó, egymás mellé telepített gyárat összevonták, s így kialakult egyik legnagyobb, csaknem húszezer főt foglalkoztató gépipari üzemünk. Technikai, tudományos problémák özönével kell állandóan megbirkóznia a gyárnak, hogy termékeivel világszínvonalon maradjon, állja a versenyt. Az üzemben mindenki tudja ezt, és szinte jelszó: első a termelés. Szép jelszó, és igaznak is látszik. És az ember? A termelő ember, aki önmagának termel? Ilyenkor az embert nagybetűvel kellene írni, hogy a szó értelmét jelezzük. Nem a gép mellett dolgozó termel önmagának. Mit kezdene ő a mozdony-alvázzal, a motorblokkal, ami épen kikerül keze alól ? A termék nem az övé, használni sem tudja — bért kap, amiért megcsinálja, ez a köze hozzá. Egy munkapad mellől nézve a termelés folyamatát, valóban így látszhat; s annak számára, aki képtelen a saját munkapadján túllátni, kényszerítő erejű lehet a jelszó: első a termelés! Kényszerítő erejű, de nem vállalt jelszó; rideg jelszó, az ember emberségét közömbösítő jelszó. A termelés eredménye: a termék a közösségé, s az ember sem önmaga dolgozik. Az egyén autarchiája régen felejtett állapot a ma nagyvárosában, s már úgy sem emlékszünk rá, mint valami boldog arany-őskorra. A munkamegosztás egyrészt absztraktá tette az egyes ember számára a termelést, másrészt mind erősebben kényszeríti az embert nemcsak arra, hogy felismerje helyzetének alapvető vonását; azt, hogy társadalmi lény, hanem arra is, hogy megkeresse sok történelmi kudarc után egyéni és közösségi élete harmonikus kibontakozásának módjait. A termelésben végzett részfolyamat nem jelentheti soha a teljesség-tudatú teremtés élményét, az ember tehát keresi, hol találja meg újra az egészélményt, önmaga cselekvő kiteljesülését. * * * A közösség törvényei a beleszületett ember egész magatartását befolyásolják. Az eszmélő tudat, mikor körülnéz a világban, öröknek látszó szabályokat, tilalom-fákat lát; keretet, melybe neki kell beleilleszkednie. Az egyéniség kifejlődésének lehetőségei nem korlátlanok; az adott társadalom szerkezete, szokásai, erkölcsei, ítéletei befolyásolják fejlődésének irányát, cselekvéseinek rejtett rugókat adnak; megszabják, mit szeressen, mit gyűlöljön. A rendszerek — a népet elnyomó rendszerek — mindig tudták ezt. Ezért akarták szabályozni a munkásosztály közösségteremtő erejét, általuk szervezett közösségekkel, s ellenőrizték is a védnökségük alatt létrejött közösségek életét. * * * A MÁVAG 1867-ben alakult, belga—magyar érdekeltségű gépgyár volt. A 70-es években tönkrement, az állam vette meg, azóta nevezik MÁVAG-nak: Magyar Állami Vas-Acél- és Gépgyárnak. A gyár mellé az állami vezetés a 900-as években telepet épített. A telep neve az építtetők tervein munkásgyarmat, a telepet a lakosok ma is kolóniának nevezik. A telep célja: lakással, iskolával, templommal, művelődési otthonnal a gyárhoz kötni a munkást; egész életét vezetni, befolyásolni, ellenőrizni — akár bizonyos szociális igények kielégítése útján is kiszakítani az osztály közösségéből, osztály-öntudat helyett telep-öntudatra nevelni, munkás helyett mávagistává tenni. 400 munkáslakás épült a gyár mellett húzódó negyedben. A lakások: szoba, konyha, kamra, a konyhából ruhaszárításhoz, szeméttartáshoz kis erkély nyílik. Minden emeleten 1—1 WC tartozott a lakásokhoz, előszobát, fürdőszobát nem építettek. A tisztviselőlakások mérete: kettő vagy három szoba, előszobával, személyzeti szoba, fürdőszoba. A telephez épült egy Kálvária, az egész telep arculatát meghatározni kívánó monumentalitással — a telepre a város felől a Kálvárián át lehet eljutni. A mesterséges dombon épített barokk kápolna keresztje figyelmeztető felkiáltójel az ideérkezőnek. Az építtetők isten békéjét kívánták ide, de az isten nem csupán békét oszt, hiszen a biblia mondja:„Jaj a megbotránkozónak,de hétszer jaj a megbotránkoztatónak". A telephez épült egy művelődési ház is, benne bérelhető gőzmosoda, gázszárító; nagy konyha a földszinti étterem számára. A ház két részre oszlott: az úrikaszinóra és a munkásotthonra, ahol a tucatnyi munkásegyesület élete folyt. (Énekkar, tűzoltózenekar, színjátszók, a munkásönképzőkör, a tornateremben a sportkör stb.) A díszteremben tartották nagyobb ünnepekkor a nagymiséket, amelyeken a gyár munkása családtagjaival együtt — állásával felelt érte — nemcsak megjelenni volt köteles, hanem a szentséghez járulni is. A telepen volt egy iskola, s orvosi rendelő, elfekvővel, a gyárban. A MÁVAG-ba bekerülni azt jelentette egy munkás számára, hogy egzisztenciáját egész életére biztosította. Igaz, hogy kevesebb volt a bérezés, mint másutt, de: kapott lakást, gyerekei várományosak voltak az új és a megürülő munkahelyekre, volt vasúti jegye. A kispolgári jólét alsó fokaira felvergődhetett. Ha ide bekerült valaki, egész életére bekerült, ha engedelmes volt. Ha nem csupán dolgozott a gyárban, hanem részt vett a munkás-gyarmat életében is. Úgy élt, ahogyan a keresztény-nemzeti Magyarország urai elképzelték, megtervezték a munkásosztály életét: engedelmesen és imádkozva, urát tisztelve, s ha eszébe se jutott, hogy a szobakonyhából az összkomfortba kívánkozzék. A munkást itt óvodáskorától kézenfogta a tőkésállam, hogy a maga képére és hasonlatosságára nevelje: szolgának és mégis nemzetigőgösnek, bérmunkásnak és jó-katona hódítónak, de mindenképpen eszköznek. Ez a telep a maga közösség-kényszerítő erejével jól funkcionált. A telep gyerekei a napköziből az óvodába, onnan az iskolába kerültek. Ott az „Ezermester" cserkészcsapat vezetői az iskola oktatóival együtt eldöntötték, hogy kinek milyen munkára van képessége, s eszerint, a cserkészcsapat ajánlására, vették fel a gyárba. Félelmetesen megtervezett volt ez a munkásgyarmat. Akár a Szép Új Világ modellje is lehetett volna; átgondolt és céltudatos gazdaság, termelés és művelődéspolitika, a tőkésállam szolgálatában. E céltudatossággal sikerült elérni, hogy a munkásközösségek ebben a gyárban az osztály erejét gyengítették, az osztály forradalmi mozgása ellen hatottak. Mindezt egy mondat juttatta eszembe. A szocialista brigádok életéről — egy mai közösségalakító mozgalomról — beszélgetve valaki azt mondta: „Azt még elfogadják az emberek, hogy a gyárban összefogjanak, hiszen a munkában egymás keze alá dolgozni forintot is jelent, de azt már nagyon nehezen tű-14