Budapest, 1966. (4. évfolyam)

9. szám december - Zolnay László: A régi budai vízművek

A királyi palota Zsigmond király által — 1410—14x6 körül — építtetett vízszivattyúja a mai Ybl Miklós tér helyén állt (s 1810 körül lebontott) kerek ún. Vízitoronyban működött. A Duna-vizéig kinyúló hatalmas erőd volt ez. Belsejében — ágyútermes emelete alatt — rótták a taposómalom gépelyét a hámba fogott lovak. A szűrt Duna-vizet ún. himbás szerkezetű vízmű nyomta bele azokba az ólom- vagy cserépcsövekbe, amelyek a máig álló déli kortina (oldalbástya) aknájában helyezkedtek el. Maga a vízmű energiaforrásául szolgáló taposómalom a kor technikai vívmányainak egyike volt: a taposómalmot mint energiaforrást nem csak víz-emelésre, hanem szövőgépek meghajtására is használták s ezzel a középkori takácsipart valósággal forradalmasították. A gépely színhelye, a hajdani Vízitorony arról is nevezetes volt, hogy egyrészt védte a vízparti országút kapuját, másrészt ennek a toronynak dunai falához kapcsolták hozzá azt a Zsigmond-készíttette s pontonokon nyugvó Duna-záró-láncot, amellyel a Dunát — egészen a török időkig — lezárhatták. E torony közelében állt egyébként az a dunai vízmérce — fluviométer — , amely alkalmasint már a középkorban is üzemelt. A másik, talán I. Ulászló idején épült dunai vízszivattyú-ház a mai Fő utca 5—7. sz. házak helyén állt. 1500-ban már írott nyoma van annak, hogy fennállt. Ez a vízmű a polgárvárost látta el szűrt Duna-vízzel. Vezetéke, átmetszve a keleti vároldalt s a hajdani ferences kolostor (ma: Várszínház) alatti térséget, egy — hol sziklábavájt, hol kő-, hol tégla-falazatú — föld alatti aknában a mai Szent György tér egyik csorgójába vezetett. Ez volt az a vízvezető akna, amelybe 1950 őszén az írásunk kezdetén emlegetett kőművesek beszakadtak. Az aknát — mintegy nyolcvan méter hosszúságban — 1950 őszén bejártuk, feltérképeztük, fényképeztük. Keleti szakaszát a hegyoldal útjaival s a Hunyadi János út XIX. századi kialakításával semmisítették meg. Amíg ezek a taposómalmos meghajtású szivattyúk szűrt Duna-vízzel könnyítettek a középkori Buda udvari s polgári emberének gondján, addig Mátyás király nagy technikatörténeti alkotása, a budai hegyek forrásvizének a Várba vezetése más hidrotechnikai elven alapult. Ez pedig a közlekedőedények törvénye volt. Mátyás vízépítőmestere — alkalmasint Chimenti Camicia — a budai Szabadsághegy három forrásának — a mai Városkútnak, a mai Béla kútnak s az azóta eltűnt ún. Svábkútnak — vizeit egyesítette a mai Orbán tér hatalmas ciszternájában. Innen az Istenhegyi út, Vérmező, Gránit-lépcső tengelyében haladtak a — cserépből s ólomból készült — nyomócsövek. A vezeték budavári végpontja a mai Szentháromság tér délnyugati sarkán épített s Mátyás fehérmárvány címerével díszített nagyméretű csorgó volt. (Azután ebből is vezettek ágak a Bécsi kapu tér, a Hess András tér s a királyi palota felé.) A hegyi forrásvíz vezetékek nyomását az a száz méteres szintkülönbség biztosította, amellyel a hegyi források szintje a Várhegyét meghaladja. A két szivattyú s a Mátyás-féle vezeték túlfolyó vizeit a Víziváros felé vezették el; ezeknek csorgója — amelyet oklevél s törökkori ábrázolás is feltüntet — a mai Iskola utca környékén állt. A város ivóvízellátásához azok a barlangpincék kútjaiban található kútvizek is hozzájárultak, amelyeknek számát 1660 körül a török Evlija Cselebi háromszázra teszi. Emellett még Duna-vizes emberek is hordták fel a Duna-vizet, potom pénzért. (A XV. század elején leírt Budai Jogkönyv adatai szerint az ekkori Duna-vizes embernek 2240 liter vizet kellett felszállítania a Várhegyre egy aranyért. Hartmann mester 1416. évi honoráriuma tehát kereken negyedmillió liter Duna-víz felszállításának ára volt). A török történetírók, akik ezeket a középkori budai vízvezetékeket még épségben látták, bámulattal emlékeznek meg azokról. Evlija Cselebi 1660 körül a keleti ember elragadtatásával áradozik a veszendő budavári díszkutakról és a Pasaszeráj (Várszínház) udvarán álló csorgóról, „ahová valaha egy ügyes mester a Duna-vizét vezette fel. Tudományán — írja — elámul az ész!" Az 1686. évi nagy ostrom Budának mindhárom vízvezetékét elpusztította. Az újkorban, a XVIII. században mindhármat a középkorival azonos rendszerben újították meg. A hajdani Mátyás féle hegyi vízvezetékeknek megújítója 17x4-ben Kerschensteiner Konrád budai jezsuita építész volt. A két — taposómalmos rendszerű — szivattyú újjáépítésén az 1770-es években Kempelen Farkas — a sakk-automatájáról híres — udvari főépítész dolgozott. Az 1849-es honvédostrom idején újból elvágták a hegyi vezetékeket s megrongálták a két szivattyút is. Végre 1866-ban — immár a gőzgép energiaforrásának jegyében - kezdték meg a modern budapesti vízmű építését. ORSOVAI G. EMIL DOBOS HAJNAL DARÁZS ENDRE Károlyi-kert Jó éjszakát Most sárga levelet szednek a lányok a zörgeteges vasárnap délután, homok s kavics csoszog amerre járok, s a csönd elalszik lábaim nyomán. Most lassú évek állnak várakozva a mozdulatok árnyéka felett, tűnődöm, meddig ér száz utca hossza s a gondolat ha könnyű szárnya lett. Most felmagaslik ősz fák látomása a tiszta bátorságú perc fölé, magammal induló találkozásra járom csak egyre tetteim körét. S most szél vetkőzik, nincs már semmi rajta, hideg szerelme borzol, szinte fáj, s holnap majd emlékezet kutatja: hol lesz tovább e képeslapnyi táj. Jó éjszakát ma újra feléd futottam higany-gőz kandeláberek sövényén ma megint harcoltam veled Jó éjszakát holnaptól ismét bántalak pedig a hátrahanyatló perceket ki akartam oldani megfeszült szavaimból Nyugtalanító váddal ront rám az este Jó éjszakát mert úgy van közöm az éjszakádhoz ahogy a nappalt uszítom ellenedre ahogy perdítlek eldűlő tengelyed körül dubito ergo sum törvényekre tanítva mert kételkedem hogy elcsitulhat a rohanás kételkedem hogy nem rohasztó a nyugalom hihetetlen hogy nem csap néma kezedbe a mozgás minden-teremtő árama izzásig rezgetett csupasz drótokon Jó éjszakát ma újra feléd futhatok higany-gőz kandeláberek sövényén A földrengés melyre felriadtál én vagyok Budai harangok Felnyúlok az üres levegőbe, Ujjam érez acéldrótokat És innét, a pesti dunapartról Kongatok meg ó harangokat Réztornyokban, kiket nem is látok, Mert a Dunán magas már a köd, Csak én szállok a habzó magasban Fel-le, fel-le két ősz part között. Bárhol állnék ebben a világban, Sivatagban, vagy kék jéghegyen, Elég volna fellökni fölém a Megperzselt, vagy elfagyott kezem: Megtalálnám azonnal a durva, Csúszósra koptatott drótokat S hallanám már bongani fölöttem A budai ó harangokat. 1)