Budapest, 1966. (4. évfolyam)

8. szám november - Móra Gábor — Csőregh Éva: Hol sírjaik domborulnak —Temetői séta

Károlyi Mihály síremléke vissza. Ősei a dómok, templomok falai tövében húzódó temetkezési helyek, az úgynevezett Kirchhofok, amelyek között a történeti stílusoknak, különösen a román és a gótikus korszaknak valóban szép, nagy művészi értékű szobrászati alkotásai maradtak fenn. Itt azonban inkább valami patetikus danse macabre-t látunk, amely mintegy exponálja az összes, később feltáruló temetőművészeti giccseíFektust: a század első évtizedének romantikus, szentimentális vagy szecessziós stílusjegyeivel, a harmincas-negyvenes években a műmagyarkodás pátoszával, segítségül híva a vallási jelképeket s a túlvilági életre, abban való hitre utaló feliratokat. A tárgyüagos szemlélő nem is akad fenn a vallásos szemléleten, az ilyen vagy olyan hiten. Hiszen tudja, hogy ez a tendencia történetiségében mily messzi múltra tekint vissza. Észreveszi viszont, hányszor válnak üres közhelyekké, hányszor hiányzik a sematikusan ismételt formák mögött a tartalmi fedezet. Az esztétikai hatás szemszögéből nézve itt a díszítmények halmozása, zsúfoltsága jellemzi a vallásos formákat is. Pedig a középkorban még a kereszténység vezérmotívuma, a kereszt önmagában is elegendő emlékjel volt, s a többi vallás szimbóluma: a fejfa, a szomorúfűzfás sima sírkő, a mógendóvid, a frigyláda is mind egyszerű formaelemek. Példák igazolják, hogy a temetőstílus egységét még a barokk csapongó túlzásai sem bontották lényegesen meg. A bomlás csak a XIX. század végén kezdődött, amint a temető is az individualizmus szertelenségeinek gyűjtőhelyévé vált, amikor a gyors gazdasági sikereket, a vagyoni helyzet nagyságát reprezentálni semmi dísz sem bizonyult már elégnek. Alkotóik rendszerint kontárok, jobb esetben névtelen kőfaragók, a mesterség jól-rosszul képzett szakemberei. Művész nagyon kevésszer jut itt szóhoz. Egyébként mindenben a megrendelő ízlése (vagyis inkább ízléshiánya) dominál. Ezért kapja meg a szemet rögtön, amikor hivalkodástól mentes síremlékformákat, mértéktartó plasztikai díszeket is láthat. A pompahalmozásnál jóval beszédesebb a régtől kialakult s épp ezért mindenki számára érthető szimbólumrendszer: a dicsőséget, győzelmet hirdető babérág, a tisztaságot, ártatlanságot kifejező lüiom, a galamb, amely a szeretetet, a lángoló fáklya, amely a sírontúli életet jelképezi. A Kerepesi temető összhatásában erősen érződik a múlt hangja, a régiség, s ezen nem változtat az sem, hogy a sírok nagy része, talán többsége is viszonylag új — hiszen egy város és a vele egy temető életkorában 30—40 év még nagyon is közelmúltnak, szinte jelennek számít. De van itt másfajta, valódi jelen is. Az újabb beépítések, amelyek önálló formateremtő erővel, korszerű szemlélettel igyekeznek ennek megfelelő temetőművészetet létrehozni, összhangban az adott vonalvezetéssel, térarányokkal, biztató és előremutató példákkal szolgálnak. Az 1956-ban elesett hősök emléke Birgés Árpád felvétele Ilyen például a főútról balra, közvetlenül a bejárat után a fehér tört kővel borított térségben levő sima, egyszerű szarkofág és a körülötte két szinten felsorakoztatott, körívbe rendezett kisebb kőkockák ritmusa. Az 1956-ban elesett katonák emlékhelye ez: puritán formáival, kötött arányrendjével, sallangmentes, közvetlen áttekinthetőségével szép tervezési kompozíció, és még sorolhatnánk tovább a szép példákat a temetőművészet korszerű kialakítására. hogy a temető épp olyan sokrétű építészeti együttest alkot, mint a városok utcái és terei, a lakóházak, a kulturális, ipari és közigazgatási épületek. Mindjüket a történelmileg meghatározott társadalmi lét teremti meg s jelzőjévé válnak az egymást követő korok folyamatának. A társadalom életviszonyai, szemlélete, esztétikai jellegzetességei tükröződnek bennük és általuk. Objektív ítélettel bizonyára megállapíthatnánk: Genova, Milánó, Messina világhírű temetői szebbek, a párizsi Pere Lachaise impozánsabb és zsúfoltabb, de ha itt a Kerepesi úton az axiális rend és a kuszaság sűrűjében, az árnyas, melankolikus utakon, a néptelen békességben sétálgatva történelmünk jeleit és fővárosunk múltját böngésszük, az egész hangulata, atmoszférikus hatása alatt nem tudunk másként ítélkezni, mint szubjektíve. S mint ahogy egész történeti múltunkat — hol büszkeséggel, hol kritikával — vállaljuk, ugyanúgy nem tagadjuk meg a múltnak a temetőben őrzött jeleit sem. Hisz ha nem is mindig a legtisztább hangon, de Budapest és népünk múltjáról beszélnek. 30 Mindebből kiviláglik,