Budapest, 1966. (4. évfolyam)

8. szám november - Várszegi Ödön: A csökkent munkaképességűek foglalkoztatásáról

A kézműipar sajátos szervezetében a termelés feladatait benti üzemi dolgozókkal és bedolgozós foglalkoztatással oldják meg. 1964-ben megváltozott a szervezeti forma: a kerületi vállalatokat egy nagyvállalattá vonták össze. A kézműipari vállalatok — illetve a Fővárosi Kézműipari Vállalat — a termelés, a foglalkoztatás, a gazdaságosság tekintetében alapításuk óta sokat fejlődtek. íme, a grafikon: A Fővárosi Kézműipari Vállalat fejlődése Kézműipar termelési volumenének alakulása 1953 - 100"„ Kézműiparban foglalkoztatott csökkent munkaképességűek létszám-alakulása 1953 = 100'„ 1953 1955 1960 1965 1953 1955 1960 1965 A belkereskedelem a budapesti kézműipari termékek iránt fokozottan érdeklődik. A vállalat termékei megfelelnek a minőségi követelményeknek; jelentős mennyiségű hulladék-maradékanyag felhasználás ellenére a termékek 96 százaléka elsőosztályú. A belkereskedelmi igények kielégítése mellett számottevő a budapesti kézműipar exporttermelése is. Az évi exporttermelés mennyisége 1965-ben elérte a 180 millió forintot. A termékek jelentős része — mintegy 55 százaléka — a nyugati piacokon is keresett cikk. Az exporttermelés az össztermelésnek közel 1/4 részét teszi ki, ami, figyelembevéve a bedolgozós munkaszervezetet s a csökkent munkaképességűek foglalkoztatását, szép eredmény. A kézműipar termelési szervezete kiválóan alkalmas arra, hogy a belkereskedelem részéről jelentkező szükségletek kielégítésére gyorsan reagáljon, a jelentkező igényekre új cikkeket alakítson ki, azok mintadarabjai rövid idő alatt elkészüljenek és kisebb sorozatgyártásuk meginduljon. A bedolgozós munkaszervezet jól működik, de még számtalan nehézség, a bedolgozók helyzetét nehezítő probléma vár megoldásra. A termelési folyamat megszervezése, a szakszerű irányítás és a minőségi követelmények megtartása szempontjából előnyösek az összevont üzemegységek, központi szabászatok, munkaelőkészítők stb. Ugyanakkor hátrányos, hogy a bedolgozóknak a munka átvételére több kerületnyi messzeségből kell utazniuk. A szakmai központ és a területi munkakiadás közti ellentmondásokat a vállalat az utóbbi időben központi kerületi munkakiadó helyek szervezésével igyekszik kiküszöbölni. A bedolgozói munkaellátás megkönnyítését szolgálják azok az erőfeszítések is, hogy a vállalat a munkát tartalmazó csomagokat a bedolgozók lakására kiszállítja. Egyelőre a szállítási kapacitás hiánya és a tetemes költségnövekedés miatt csak a terjedelmes és nagysúlyú munkacsomagok helyszíni kiállítása történhet meg. Akadályok, nehézségek a kézműiparban A fejlődés üteme, az elért eredmények bizonyítják, hogy a kézműipar a jelenleginél nagyobb mértékben alkalmas a csökkent munkaképességűek foglalkoztatására. Ennek reális lehetőségei — a kereskedelem részéről jelentkező közszükségleti cikkigényekben, az új hulladékmaradék feldolgozási bázisok feltárásában — megvannak. A bővítés korlátait elsősorban a tervezés és a merev gazdaságirányítás hibái jelentik. Az intenzívebb fejlődés legerősebb fékezője a vállalat rendelkezésére álló elégtelen béralap. A Fővárosi Tanács Ipari Osztálya az elmúlt években a csökkent munkaképességűeket foglalkoztató célvállalatok tervezési és gazdálkodási rendjének egyszerűsítésével igyekezett elősegíteni, hogy a béralap termelést korlátozó hatása kevésbé érvényesüljön. Különösen nagy előrelépés történt 1966-ban. A vakokat, csökkentlátókat, tüdőbetegeket és a testi fogyatékosokat foglalkoztató célvállalataink a béralapot a termelés növekedésével arányosan, korlátozás nélkül vehetik igénybe. Ez az intézkedés előreláthatóan további lehetőségeket nyit meg a csökkent munkaképességűek fokozott foglalkoztatottságában. Figyelembevéve, hogy a csökkent munkaképességűek foglalkoztatásának döntő részét a budapesti kézműipar bonyolítja, teljesen indokolt, hogy a kézműipar is a termelés növekedésének részarányában vehesse igénybe a béralapját. Szükséges lenne, hogy az országos irányítószervek — megértve a fővárosi csökkent munkaképességűek foglalkoztatásának fontosságát — biztosítsák a kézműipar relatív bérellátásához szükséges feltételeket. E kérdés megoldása a közszükségleti cikkek iránti igények jobb kielégítése miatt is indokolt. Jellemző példaként említem meg, hogy 1966 első negyedévében a budapesti kézműipar 21 millió forint értékben utasította vissza a belkereskedelem megrendeléseit, mivel az ehhez szükséges béralap nem állt rendelkezésére. Ez közel 600 ezer bedolgozói munkaóra foglalkoztatás kiesését jelentette. Az állam által nyújtott kedvezmények Ha a célvállalatoknál a csökkent munkaképességűek száma a munkáslétszám 50 százalékát eléri, a vállalatot forgalmiadó kedvezmény illeti meg. Ennek mértéke a foglalkoztatott csökkent munkaképességűek részarányától, a részükre kifizetett béralaptól függően változik. E forgalmiadó kedvezmény növeli a vállalat terven felüli nyereségét és alapja a dolgozók fokozott anyagi ösztönzésének, nyereségrészesedésének. A kedvezmény, közgazdasági alapját tekintve, lényegében a csökkent munkaképességűek foglalkoztatásából adódó speciális termelésszervezési viszonyokat, és az ahhoz kapcsolódó magasabb költségszintet veszi figyelembe és ismeri el a vállalat részére. Ez a hatás a kézműiparban nem érvényesül kielégítően. Az adókedvezmény többleteredményen és nyereségrészesedési áttételen keresztüli felosztása nem csak a csökkent munkaképességűeket érinti, hanem a vállalat többi dolgozóját is. A célszerűbb, gazdaságosabb, az ösztönzési célkitűzéseknek megfelelőbb felosztás formájának kialakítása a közeljövő feladata. A kérdés rendezésének szükségessége különösen szembetűnő, ha a problémát a kézműipar bérezési rendszerével együttesen vizsgáljuk. A kézműipar különleges termelésszervezete olyan bérezési problémákat vet fel, amelyek jelenlegi állapota a fejlődés ellenére sem tekinthető megnyugtatónak. A bérezés egyetlen formája a darabbér. Otthon dolgozó munkások teljesítményének számbavétele, annak anyagi elismerése más úton nem lehetséges. A darabbéres rendszer viszont magában hordja a teljesítmény-követelmény (norma) megállapításának nehézségeit. Nincs mód arra, hogy ugyanazon munkáért más normát állapítsanak meg a benti üzemi, az otthon dolgozó egészséges, és az otthon foglalkoztatott csökkent munkaképességű dolgozóknak. A teljesítménykövetelmény meghatározása technológiai adatokon nyugvó időelemzésre épül. Arra nincs lehetőség, hogy figyelembevegyék a bedolgozó otthoni munkavégzésével kapcsolatos különleges veszteségidő elemeket. Próbálkoztak olyan megoldással, hogy a csökkent munkaképességűek részére lazább követelményt állapítsanak meg, ám ez sok visszaélésre adott lehetőséget. Pl. a 20 százalékosan meglazított normában kiugró teljesítményt értek el idős emberek, mert a család munkabíróbb tagjai besegítettek. Szélsőséges esetként az is előfordult, hogy a bedolgozó lazított normájú munkáját háztartási alkalmazottjával végeztette el, vagy a részére kiadott munkát bedolgozótársainak továbbadta, s munkájukból hasznot húzott. A bérezés további problémája, és egyben az alacsonyabb kereseti szint egyik oka, hogy az elvégzendő munka bonyolultsági foka igen alacsony, szakképzettséget nem igényel, ezért az arra megállapított bértétel is alacsony. Ám az alacsony bérszínvonal gyakran éppen azokat sújtja, akikért tulajdonképpen a vállalatot működtetjük. A bedolgozói munka a bérrendszer vázolt problémái mellett azonban olyan előnyökkel jár, amelyeket a kérdés mérlegelésénél hiba lenne figyelmen kívül hagyni. Ilyenek a kötetlen munkaidő, családtagok segítési lehetősége, a napi munkába való bejárással kapcsolatos utazási idő és költségek megtakarítása, a gyermeknevelés, a háztartás feladatainak ellátása a munka mellett stb. Jelentős gondot okoz a csökkent munkaképességű bedolgozók rendszeres munkával való ellátása is. A kereskedelem részéről jelentkező igények ugyan egyre nőnek, ezen az általános növekedésen belül azonban egy-egy árucikkel kapcsolatban mindig volt ingadozás. Az igények időleges csökkenése vagy hirtelen megugrása a munkaellátásban egye-18