Budapest, 1966. (4. évfolyam)

7. szám október - Mesterházi Lajos: Levél a Várból

A VÁROSKÉPRŐL sokat írunk. Érthető. A cikkeinkre sok levelet kapunk. Ez is érthető. És nem is baj. Habár azért nem is csupa jó. Erről készülök írni hetek óta; félve, méricskélve magamban, hogy „egyrészt" és hogy „másrészt". Ami eleve ízét veszi mindennek. És itt mégis szükség van rá. Mert csacsiság volna azt hinni, hogy le akarok beszélni bárkit a levélírásról. Sőt! Szeretném rábeszélni azokat, akik nem írnak. Mert nem érnek rá; vagy mert egyetértenek velünk. Pedig de jó volna, ha írnának ők is. Mert ne ámítsuk magunkat: a sajtólevelezés kisebbnagyobb áradatai nem éppen megbízhatóan informálnak az „utca emberéről", sem minket, sem a napilapokat, sem a rádiót-televíziót. Azoknak a leveleknek jó részét a ráérő emberek írják. Nem érdektelen a véleményük, szó se róla, oda kell figyelni; csak nem szabad öszszetéveszteni a közvéleménnyel. Mi például, a városkép dolgában főként konzervatív, mereven orthodox nézetekkel találkozunk. Ez a konzervativizmus és orthodoxia érthető is azoknál, akik fájdalmas nosztalgiával szeretnék megőrizni letűnt ifjúságuknak legalább a díszleteit... A szokás varázsát és az említett konzervativizmust egyébként — szerintem — más vonatkozásban is jó mindig leszámítolni. Hiba lenne — például — a lapunkban is ismertetett józsefvárosi ankétból arra következtetni, hogy az emberek nem akarnak magasházban lakni. A magasházat nem ismerik. (A liftjeinket viszont — amelyeknél bizonyára jobbakat szerelnek majd fel az új épületekben — ismerik.) A tervező soha ne feledje a mondást: Ignoti nulla cupido! Erről akartam írni; óvatosan, hogy ne legyen bántó, félreérthető, szeretetlen. És bizony fájt a fejem miatta. Akkor kaptam egy levelet. Ahogy beleolvastam, föl kellett kiáltanom: bár minden gondomra ilyen gyorsan érkeznék a segítség! Ez a levél onnan jött, ahonnan az olvasóleveleket a szerkesztők leginkább hiányolják. Nincs helyem az egész közlésére, csak az elvi részt idézem: „MIÉRT FÉLÜNK az újtól, a nagyszerűtől, a monumentálistól? Ha ezt az elvet vallották volna az építész ősök a XIX. század második felében, de főleg a 900-as évek elején, nem épülhettek volna fel Pesten a 4 6 erntetes házak, melyek kiríttak a zömmel földszintes épületek tömegéből, mint ahogy ma is kirínak a főútvonalat környező mellékutcák 1—2 szintes épületei 04—6 emeletes házak gyűrűjéből. De ez utóbbi egyesek számára, úgy látszik, szervesebben illeszkedik a városkép egységébe, nem képezi állandó vita tárgyát. A magasépületekkel kapcsolatban, úgy látom, csak néhány idős, tiszteletre méltó orvos, művész stb. véleménye esik latba, akik Budapest „városképét" féltik . . . Fáj nekik a Budapest szálló, a Palatínus szálló, nyilván fáj nekik a tervezett 30 emeletes műegyetemi épület, a 24 emeletes Orvostudományi Egyetem és a Soroksári úti munkásszálló épülete, a józsefvárosi, angyalföldi, óbudai, kelenföldi és zuglói magasházak . . . Tudom, hogy a fejlődést nem lehet megállítani. Ha Budapest fejlesztéséért felelős jelenlegi vezetők e téren konzervatív nézetek befolyása alá is kerültek, az építészek mai álmai 20 - 30 év múlva még nagyobb méretekben valósulnak majd meg. De engedjenek meg részünkre egy kis önzést: mi még szeretnénk ezeket az elképzeléseket a mi életünkben valóra váltva látni, szeretnénk, ha ezek olyan formában valósulnának meg, ahogy megtervezték és nem olyan formában, ahogy egyes, a városképet féltő szakemberek áttervezték. Nem kívánom, hogy ez ügyben „népszavazást" rendezzenek, de szeretném, ha az illetékesek tudomást szereznének arról, hogy él Budapesten igen nagyszámú ember, aki a városképet nem a magas épületektől félti, hanem nagyapáink nézeteihez közelálló felfogásoktól. Budapest, 1966. július 14. Őszinte hívük Kora Endre Bp. XIV. Ilka u. 20." Én is féltek ebben a városban minden szépet, minden csekélyke műemléket, az emlékeimet is, mint bárki más. Még a régi Tabánnak is meghagytam volna egy-két jellegzetes épületét, terecskéjét, útkereszteződését. Óbudából is sok mindent megőriznék, nem is csak nyilvántartott műemlékeket, beépítve modern miliőbe, vagy akár bekomponálva egy modern épületbe. (Hiszen minden igazi város egy kicsit Skansen is.) Semmiképp sem akarnám, hogy a kiöregedett Józsefvárost és Ferencvárost egyszerűen csak elbulldózerózzák. De tudom, hogy le kell bontani a régi József- és Ferencvárost. És le kell bontani majd a Csikágót is. Hát még a külvárosokat! Amint erőnk lesz hozzá. És amit lebontunk, annak a helyére modern városrészt kell építenünk, a lehető legmodernebbet. A BUDAPESTI VÁROSKÉP valóban szép. De tévedés volna azt hinnünk, holmi Candide módjára, hogy a létező és elképzelhető összes városképek közül a legszebb. Súlyos tévedés volna ezt hinnünk. Hogyan is lehetne tökéletes egy XX. századi kétmilliós főváros képe, ahol az épületek 84%-a földszintes és a maradéknak is a fele egyemeletes?! Akik orthodox módon, szentségként kezelik a budapesti városképet, azok összetévesztik a szépet a megszokottal. Ha pedig a szépet a megszokottal összetévesztjük, akkor másfelöl akár azt is mondhatjuk: építsünk bármit, az utánunk jövők majd megszokják! Az építészetben is érvényes, sőt, ott érvényes csak igazán Leonardo elve: hogy szép csak az lehet, ami praktikus, ami ésszerű, ami érvényesen használható; mostanában építészeink úgy mondják: ami „őszinte". Jó ez a szó: őszinte. Nekünk nem hazugul gügyögnünk kell a városképet, nem leguggolnunk a korunk színvonaláról a félreértett történelmiséghez, hanem a tudásunk szerint legjobbat adnunk, a mi korunk eszközei, anyagai, technikája és igénye szerint. Egyszer majd ez is történelem lesz, de valamit érően történelmi csakis így lesz! Ha meghagyunk Óbudából, vagy a Józsefvárosból néhány épületcsoportot, az még nem efféle gügyögés; ha olyan épületeket hagyunk meg, és úgy hagyjuk meg, hogy jövőben is használhatóak legyenek: például múzeumnak, régiségboltnak, vendéglőnek; külső megjelenésükben pedig történelmi illusztrációnak, nincs is tanulságosabb történelmi szemléltető eszköz, mint a város, ahol lépten-nyomon érezzük az idő sodrát. De tudnunk kell, hogy a város mégsem csupán történelem, hanem érvényesen él ma is, élni akar a jövőben is. Ha pedig él, akkor folytonosan meg kell újítania magát. És hová jutnánk, gondolják meg, ha a városképi konzervativizmus jegyében mindegyre a régihez idomítanánk új vállalkozásainkat?! Igenám, mondják erre, de a budapesti városkép, így amint van, mégis nagyon szép; vigyáznunk kell rá, hogy el ne rontsuk. Hohó! Megváltoztatni, — még nem azt jelenti, hogy elrontani. Megváltoztatni pedig kell, mert az élet változik. BÁR IGAZ: elrontani is lehet. Lehet elrontani, ha olyasmit építünk, ami nem a lehető legtöbb és legjobb a mi korunk építészeti hitvallása és lehetőségei szerint. Lehet elrontani suta kompromisszumokkal, rosszul értelmezett hasonulással. Bizony könnyen megépíthetjük mi is a magunk módján a magunk Országos Levéltárát vagy Pénzügyminisztériumát; őszintétlen szerepjátszással bizony ronthatjuk mi is a városképet. Merész és korszerű vállalkozással azonban soha; még akkor sem, ha eleinte nagyon szokatlan a változás a képben. Persze, hogy szokatlan. De az ilyen szokatlanságokat nemcsak megszokjuk, hanem meg is szeretjük majd. Mert ami igaz, csak az szép, csak az lehet szép. Az álságoktól pedig megcsömörlünk, bárhogyan szeretnének is alkalmazkodni a megszokotthoz. Köszönöm a levélíró segítségét. 37 MESTERHÁZI LAJOS