Budapest, 1966. (4. évfolyam)
7. szám október - Mesterházi Lajos: Levél a Várból
NÁRAI DEZSŐ A KÖZTISZTASÁGRÓL ü IT13Í várílQplf köztlszta s ®^1 törekvései lényegében a modern orvostudományit Iliül TŰI UoUn r a támaszkodnak, és igen hosszú idők felvilágosító munkája után kerülhetett csak sor rá, hogy a köztisztaság közigazgatási hatósági tevékenységgé váljék. Becslés alapján alakult ki az a vélemény, hogy az ember 12 14 ezer évvel azelőtt hagyta el a nomád élettel járó primitív életformát és azóta alakultak ki — hol korábban, hol későbben az állandó települési helyek, falvak, városok. Ilyen, alapiában véve bármilyen kis településen rögtön jelentkezett a köztisztaság, mint kielégítendő igény. Hiszen a háztartásokban és a mesterségűzés közben keletkezett hulladékot, ha nem is rendszeresen és felismert tudatossággal, de időnkint mégis el kellett valamilyen módon távolítani. A nomád élet az emberre gyakorolt fizikai és szociális környezet állandó nyomására szűnt meg. Az állandó letelepedés már bizonyos fizikai védettséget jelentett számára, de a tartós- és zárt egyhelyben lakással olyan ártalmak jelentkeztek, amelyek az ember egészségérc, sőt életére is veszélyt jelentettek. Ezek ellen kezdetben öszrönös volt a védekezés és csak később, a műveltség magasabb fokán váltotta fe! az ösztönt a felismerésből következő cselekedet. Minél nagyobb városok alakultak, már az ókorban is, annál nagyobb veszélyt jelentett a városi zsúfoltság, és jellemző, hogy a sűrűn lakott városokban már annak idején felmerült a megelőzés, a prevenció kérdése is. Jó és rendszeresen tisztított utak, központi vízszolgáltatás, csatornahálózat már mind a városi zsúfoltságból eredő ártalmak megelőzésére szolgáltak. A prevenció érvényesülése nem mondható el fenntartás nélkül a középkor városairól, de még a XVIII. század végén és a XIX. század elején sem volt észlelhető nagy haladás a városok egészségügyi, közelebbről a bennünket érdeklő általános köztisztasági intézkedések terén. A középkornak az élettől elvonatkoztatott felfogása nem kedvezett az egészségvédelemnek, hiszen a föld csak „siralom völgye" volt, ahol minden jól van úgy, ahogy van, hiszen az „igazi élet" csak a földi élet után kezdődik. A befelé forduló lelki élet nem nagy gondot fordított a testkultúrára, és csak természetes, hogy ilyen körülmények között a köztisztasággal ebben a korban nem sokat törődtek. j/njinmpfj Iplll/ hogy a középkori városok rendkívül szennyezettek voltak. IMMlolllGIl IGIiy pz a szennyeződés a róla alkotott elképzelésünket jóval felülmúlja. Általánosan dívó szokás volt például, hogy a korcsmában az egyik fal mellett szórakoztak és a másik fal mellett ugyanakkor szükségletüket végezték a vendégek. A XVI. század közepén Nürnbergben hihetetlen újításként hatott a városi magisztrátus intézkedése: egy embert azzal bíztak meg, hogy az utcán heverő állati hullákat valamilyen alkalmatossággal a város kapuján kívül eső helyre szállítsa. Az intézkedés emlékére — ha hinni lehet a krónikának — érmet vertek, és Európa költői hosszú latin ódákban köszöntötték a „haladó szellemű" várost. A bécsi Graben, az egykori Tiefe Graben, valóban árok volt. A mészárosok itt vágták le az állatokat. A vér végigfolyt a hepehupás utcán, ahova az értéktelen belsőrészt is kidobták. A romlott hús naphosszat feküdt a szeméthalmokban a patkányok, férgek, rovarok főfészkeként, amíg a rendszertelenül érkező szemetes (Mistbauer) elvitte. A holland városok kivételével Európa-szerte az volt szokásban, hogy a hulladékot az utcára öntötték, még az elhullott allatokat is és mindez ott bűzlött, míg a kutyák, disznók, patkányok, legyek és rovarok részbeni megsemmisítésükről nem gondoskodtak. Az utcákban olyan ménékben halmozódott fel a hulladék, hogy a közlekedést is gátolta. Az is előfordult, hogy a lovas lovastul elsüllyedt a szemétben. Nyáron vastagon kavargott a por és belepett minden tárgyat, a házakban és a piacon kirakott élelmiszert. Ezt az állapotot csak a legritkább esetben kifogásolták. A városok, de a kisebb települések ilyen formán a rothadás és következésképp a kórokozók melegágya volt. A berlini állapotokat így jellemzi egy 1452 körüli feljegyzés: „Alapjában véve kicsi, kellemes város volt, ahol mintegy negyedóra alatt elérhetők voltak a városszélek, ha esetleg a felgyülemlett szemét nem akadályozta a közlekedést. Az utcák nem voltak kövezve, - kivéve az országutakba torkolló szakaszt — amely szintén siralmas állapotban volt, mert bizony oda is mindenki kidobta a hulladékot. Hogy a sár és piszok, az emberi és állati ürülék és más hulladék ne gyűljön fel nagy halmokba, nagy gondot okozott a tanácsnak, amely végül úgy döntött, hogy a város nagyszámú — mihaszna nőit fogja be erre a munkára, összefogdosva és láncra fűzve a hóhér irányításával utcáról utcára járva takarítottak. Az összegyűjtött szemetet taligába rakták és a Spree folyóba ürítették." Hamburgban 1609-ben már szervezett formában végeztek úttisztítást. A kor felfogására jellemző, rabokkal végeztették. Munkájukért nem kaptak fizetést, de olykor kis jutalomban részesültek. Megkülönböztetésül nyakukban bádog gallérfélét viseltek, és arról annyi csengő lógott le, ahány évi kényszermunkára ítélték őket. Felügyelőjük, aki szintén rab volt, kardosan járt „a kordélyos fiúk" között. Nevét is feljegyezte a krónika az első felügyelőnek: Schot Mihály. Róla nevezték Schot kordénak a szemetes kocsit. Ma is úgy hívják északnémet területen. Franciaországban sem volt jobb a helyzet. Párizsban például a Louvre lépcsőit az ott várakozó kérvényezők annyira bepiszkították, hogy esetenként húsz szolgáló estétől reggelig takarította a mocskot utánuk. Megszokott dolog volt itt is, hogy a városok lakói a lakásokban keletkezett összes hulladékot az utcára öntötték, még az éjjeli edények tartalmát is. Ennek az állapotnak állítólag XV. Lajos francia király a XVIII. század elején akkor vetett véget, amikor palotája erkélyén egyszer az utca bűzétől elájult. Több német város kb. 100—150 évvel azelőtt, úgy igyekezett megszabadulni a felhalmozódott szeméttől, hogy a vidéki fuvarosokat arra kötelezte, hogy dolguk végeztével visszatérésük során rakják meg szekerüket városi szeméttel és azt a város határán kívül rakják le. „Utazás Pestről Budapestre" című könyvének „Régi dolgok" című fejezetében írja Ágai Adolf (1843 -1907) a következőket: „Aki valaha Párizsnak nagy Boulevardjain — a mellékutcákról nem is szólok — pl. a Rivoli utcán, a pompás Paix utcán vagy bármilyen más részén andalgott ennek az elbájoló városnak, méltán csodálkozott azon a felületes takarításon, amely a gyalog és szekérúton bőven felejt ott lim-lomot. Miből is élne meg a sok párizsi rongyász, ha ezzel a hanyagsággal nem gondoskodnának róluk?" Ugyanott így folytatja Agai: „London se dicsekedjék a maga tisztaságával. Még a Nelson szobor körül, a Trafalgar Square-on is lengedeznek a szárnyra kelt foszlányok, és mint a meggyülemlett avart, nem győzi szerte rugdosni a siető láb. Csak midőn a zsíros, kormos köd tapasztja oda az aszfalthoz valamennyit, kaparja össze a Benevolus Cleaner Boy, a mindenütt jelenlevő Paddy, az ír fiú. Dehát Párizsnak — Londonnak már akkora a hitele, hogy ez a tél-túl seprett utcáktól meg sem csorbul." Ujnónbhqn a köztisztaság fontosságának felismerése sokáig tartott. Ilyen IIUZ.U I! irányú közigazgatási intézkedésre nem sok adatot lehet találni. Dr. Héja Pál „Tábori egészségügy Buda visszafoglalása korában" című munkájában említi, hogy „a magyarok úgy táborozásaik, mint harcaik során a tábori élet tisztasága és higiéniája tekintetében messze kiemelkedőek a többi hadviselt nemzetek közül. Ez nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy míg a külföldi katonák tízezrei hullottak el anélkül, hogy ütközetben vettek volna részt, a magyar csapatok kevesebb veszteséggel tudtak szembeszállni a minduntalan fellépő járványos és tábori betegségekkel. A császári táborban nem fordítottak gondot a szenny elföldelésére és eltakarítására". Ugyancsak dr. Héja Pál idézett művében olvashatjuk azt is, hogy a máramarosszigeti tanács 1652-ben keit rendeletében így intézkedik: „Látván azt, hogy mely rút és illetlen a rusnya szemetet, ganajt és vargák cserit a város utcájára hordani, végezetül azért, hogy akinek háza előtt efféle szemét vagyon a kihirdetés 15 napjáig hordja el onnan." A már egyszer idézett „Utazás Pestről Budára" című könyvében Ágai Adolf így ír a pesti köztisztaságról: „A köztisztaság vajmi siralmas állapotban volt még a múlt század negyvenes éveiben. Az akkori Király utca - a város főutcája — amelynek házai az Ország út (a mai Tanács krt.) sarkától a Városligeti Fasorig terjedtek, a legforgalmasabb és legsöpretlenebb valamennyi söpretlen utcája között, pedig mindnyája az volt! A főtakarító a szél, amely nyáron a szemetet, rongyot szedte szárnyaira, ősszel meg a sarat szárította és a kátyúkat szikkasztotta. Itt-ott önkéntes vállalkozók kapartak átjárót a tér vagy Utcatisztogatás 1846-ban Garay Akos rajza 38
