Budapest, 1966. (4. évfolyam)

7. szám október - Preisich Gábor: Városrendezők vitája 180 évvel ezelőtt

ffEQS?5ő P5SBHBSBI SfSBKapSÜSfflB flBBBBEffllE»»» :SSS HSKÜSDE E2BE2E2 Pollenzig József rézkarca a Lipótváros elfogadott rendezési tervéről. A tényleges porcellázás alapjául szolgáló terv másolata (1788) tervet választják, mindkét esetben egyforma hévvel fogom a Helytartótanács megbízását teljesíteni. De nem állhatom meg, hogy meg ne jegyezzem, hogy a pesti magisztrátus, mint a magyar városok tanácsai általában, legkisebb jelét sem mutatja annak, hogy a városépítésről fogalma van; képtelen arra, hogy ily nagyfontosságú és a távoli jövő számára is irányt mutató kérdést egyáltalán megítéljen." Ezután Schilson sorra veszi a városi tanács megállapításait. A Dunaparti részt — érvelése szerint — azért építi el, hogy az újonnan telepített városnak „szabályos vonalakat" adjon, az általa parcellázni javasolt terület és a Duna közt bőségesen marad hely a rakodásra. Nevetséges a Duna magas vízállásáról beszélni, hiszen tervbe van véve a rakodópartok kiépítése, ez azt jelenti, hogy önmagától elesik minden olyan feltevés, hogy a Duna valaha is kiönt. (51 évvel az 1838-as nagy árvíz előtt vagyunk!) A keskeny házsor a piactér lezárására a szabályos térkialakítás követelményéből keletkezett. A városnak csak ékességére válik, hogy a sóraktár dísztelen hátsó homlokzatát valamivel eltakarjuk, és ami a dohány- és gyapotraktárak bontását illeti, ki ne tudná, hogy egy újonnan települő város szépsége mennyire döntően fontos, ehhez nélkülözhetetlen az elavult épületek lebontása. Ami azt a kifogást illeti, hogy a Schilson által tervezett utcák, bár az Újépület sarokbástyáira néznek, de eltakarják a bejáratokat: „ez csodálatos megállapítás. A városi tanács lemásolja és kijavítja tervemet olymódon, hogy az utcákat nem a bástyák homlokzatára, hanem csupán bejáratukra irányítja. A Helytartótanács megítélésére bízom " — írja -, „mi a fontosabb, a csekélyke rész, vagy az egész ?" A telekmaradványokról az a véleménye, hogy szabálytalan formájú terület esetén nem lehet elkerülni a „zwickli"-ket, a telkekre így is bőségesen fog vevő akadni. Legrészletesebben védelmezi főtér elgondolását. A tűzvédelemre, valamint a bódésorok egyedül helyes szimmetrikus elrendezésére hivatkozik, amikor sokkal nagyobb területet tart szükségesnek, mint amennyit a bódék ténylegesen elfoglalnak. Szerinte a város terve szerinti tér szűk. A teret kövezni felesleges, hiszen „ha Bécs szék- és főváros piacterét sóderrel hintették fel, itt is meg fog a sóder-hintés felelni". A tér nem lesz néptelen, mert köröskörül házak épülnek, tehát „több nép lakja, mint a városi magisztrátus tervezte teret". Ami azt az érvet illeti, hogy a kis tér esetén több telket tud a város eladni, tehát nagyobb bevételhez jut, Schilson szerint „ha ez az érv helyes volna, oda jutnánk, hogy akkor a legnagyobb a bevétel, ha egyáltalán nincs tér. Ez az érvelés nyilvánvalóan hamis, ki ne tudná, hogy a nagyobb tér körül több háztelek keletkezik és a térre néző telkek az értékesebbek". „A nagytekintetű Helytartótanács mindebből megállapíthatja" — 36 írja Schilson — „hogy a -városi tanács tervén csak azok a részek fogadhatók el valamelyest, amelyeket az én tervemről majmolt (was Sie den meinigen nachgeäffet), a többi értelmetlenség, ellentéte annak, amit szépnek nevezünk, a hozzáértő számára nevetséges, a fejlődésre hátrányos, ha megvalósulna, érthetetlennek találná az utókor, hogy ezt az újonnan telepített városrészt hogyan lehetett ennyire összeszabdalni". 1787. december 30-án kelt Schilson fent idézett válaszirata — ez azt mutatja, hogy a tervbírálatok elég gyorsan zajlottak le annak idején. Érdekes azonban, hogy az Országos Levéltárban még egy, nyilván későbbi keletű tervrajzot találunk, amelyen az „entworfen und gezeichnet von Joh. Fr. v. Schilson" aláírás van, és amely jelentős közeledést jelent a városi tanács elgondolásához. A főtér kisebb, a telekmaradványok eltűntek, a bástyafalak előtti teleksor a városi tanács terve szerinti, előtte utca vezet a Dunához. Méginkább hasonlít a városi tanács eredeti javaslatához az a terv, amely a lipótvárosi parcellázás tényleges alapjául szolgál. A szakirodalomban e terv „Schilson-terv"ként ismeretes. (Pollenzig József könyvillusztrátornak a Neuer Kurier aus Ungarn-nak 1791. évi évfolyamában megjelent ábrázolásáról egy ideig Pollenzig tervének tartották. A terv ily módon szerepel Balla Antalnak 1789. évi Pestről készült helyszínrajzában is.) Mindezek a tervek a mai szemlélő szemében lényeges értékkülönbséget egymással szemben nem mutatnak. Mindegyik szabályos derékszögű utcahálózatú, az Újépületre szimmetrikus vonalvezetéssel. Bennük már a klasszicizmus bizonyos mértékig rideg, logikus elgondolásai tükröződnek, és a telekeladás szempontja döntő szerepet játszik. A széles sétány — amely a belső körút töréspontjától vezetett volna ki a Duna-partra és ezzel az egész budapesti városszerkezetnek fontos gyújtópontját alkotta volna —, sajnos nem került megvalósításra. A viták után megvalósult terv a város fejlődése szempontjából igen nagy jelentőségű. Rendezett, szabályos, viszonylag széles utcáival, — amelyeknek rendszerét később Hild János folytatja —, Budapest nagyvárosias központjának alapjait fekteti le. A Deák tér, a Bajcsy-Zsilinszky út széles vonalvezetése, az arányaiban kedvező Engels tér kialakítása, a Dunára irányuló keresztutak rendszere ennek a tervnek köszönhető. Az Újépület — ebben az időben — elősegítette a város fejlődését, axialitásával alapjává vált a városrész szabályos kialakításának, és azzal, hogy északi határát egy nagy középület alkotta, az új városrésznek már kezdetben sem volt külvárosias jellege. Később, egy ideig — mint ismeretes — az Újépület a város északi irányú fejlődésének akadályává vált, mint nagy holt tömeg ékelődött a terjeszkedő város testébe. Végső soron ez ismét hasznosnak bizonyult a város számára, mert lehetőséget adott a városközpont második nagy terének, a Szabadság térnek és az azt környező középületeknek létesítésére olyan helyen, amely különben feltétlenül sűrűn beépült volna.