Budapest, 1966. (4. évfolyam)

7. szám október - Földes Péter: Budapest kirándulóhelyei és a munkásmozgalom

Kuruclesi munkás-sportünnepség (1928) Révai Dezsőfelv. A Kevélynyergi Menedékház felavatása Kirándulás a Dobogókő tilos területén (1928) Révai Dezső felv. nem nagyon zavartatta magát, nyugodtan beszélgetett a szabad természet szépségeiről, jó levegőjéről, kimondta az egyesület megalakulását, és annak rendje és módja szerint, minden funkció betöltéséről gondoskodva, kebeléből 13 tagú vezetőséget választott. Ez a vezetőség nem volt túlméretezett. Nem az alapítótagok számához szabták, hanem a jövő igényeihez. Valóban: a természetbarát eszme még ez évben 1622 embert toborozott össze — ennyien vettek részt a budapesti kirándulásokon —, a következő esztendőben pedig már 2661-et. 1935-ben — huszonöt esztendő elteltével --, már nem a részvevők, hanem az egyesület által rendezett túrák száma haladta meg a 2600-at, és évente átlag 35 000 ember vett részt a TTE kirándulásokon. Ekkorra az egyesületnek már az országban nyolc menedékháza volt, Budapest környékén kettő: a kevélynyergi meg a frankhegyi. A két világháború közti esztendőkben a TTE-be bekapcsolódva vagy annak egyes csoportjaival együttműködve, a munkásság csaknem minden szervezete rendez kirándulásokat. Túráznak az ifjú munkások, a Munkás Testedző Egyesület sportolói, a munkáseszperantisták. (Az utóbbiak Csév község határában „Eszperantó-forrást" avattak, a község elöljárósága pedig feljelentette őket „nemzetgyalázásért", mert az avatóbeszéd a proletár internacionalizmusról szólott.) Kirándulásokat rendez a Munkás Gyermekbarát Egyesület, sőt egyidőben a szociáldemokrata párt Rendező Gárdája is. A munkás turisztika elé sok akadályt gördítettek. Egyike volt ezeknek a mozgás korlátozása, a sok tilos magánterület, lezárt erdei út. Ezeknek a száma úgyszólván a munkás turista mozgalom fejlődésének arányában nőtt. A Népszava leleplezte és megbélyegezte a Julianna major és a nagykovácsi erdő gazdájának, gróf Tisza Kálmánnak — Tisza István unokájának — a tervét. Az ifjú gróf ugyanis a budai hegyekben levő 4000 holdas birtokát végesvégig drótkerítéssel akarta körülvenni, hogy teljesen elzárja a kirándulók elől. S egyre több akadályt gördített a rendőrség minden ellen, ami a munkás turisztikát szocialista nevelőeszközzé tehette. De éppen ezáltal nevelődtek itt még keményebb mozgalmi emberek. A túrázó munkások nem voltak ártalmatlan természetrajongók, és a kirándulások hangulata sem volt végesvégig oly idillikus, mint amilyennek a 30-as évek derekán a Népszavában megjelent egyik írás igyekezett bemutatni. „Amerre nézünk, mindenütt hegyek. Itt-ott egy-egy torony vagy kémény bontja meg a kép egységét. Játéknyi vonat sivít a vasárnapi csendben. Az ember szinte megnő. Lábain érzi a mesék hétmérföldes csizmáit. És menni szeretne a horizontok végtelenségéig ... Kémény füstöl, kutyaugatás. Itthon vagyunk a menedékházban. Le a hátizsákot, a fölösleges ruhát — és ki a napra!... Este a hegyek árnyaiból kivillanó lámpaszemek, a vörös fény glóriája. Hangzik az induló: '... Ha céltalan az életed, A célt nálunk majd megleled...' És jönnek vissza dalos kedvvel, piros arccal, kitisztult tüdővel és pezsdülő vérrel a város páriái." Hiszen igaz volt ez is, de nem csak ez volt igaz. És nem is volt ebben minden igaz. Az ellenforradalmi időszakban a munkás turisztika többre törekedett annál, hogy egyedül a munka utáni testi felfrissülést és szellemi kikapcsolódást biztosítsa. Éppen a „város páriáinak" nem érezték magukat a turistáskodó munkások és alkalmazottak, s legkevésbé a kirándulások után. A budai hegyekben volt alkalmuk arra, hogy öntudatban megerősödjenek. A túrákról harcosokként tértek vissza. Néha még túlságos harci kedvvel is, megfeledkezve az óvatosságról, mint 1932. március 20-án számos fiatal, akik ezen a napon a Magyar Tanácsköztársaság 13. évfordulóját ünnepelték meg. Több irányból — Farkasrét, Zugliget, Hármashatárhegy és Csillaghegy — indultak el külön csoportokban, hogy valamelyik útbaejtett — eldugott — tisztáson megtartsák ünnepi gyűlésüket, majd késő délután a Hűvösvölgyben egy kis, erőt mutató nótázásra egyesüljenek. Innen aztán a fellelkesült fiatalok forradalmi dalokat énekelve vonultak a város felé, azzal az elhatározással, hogy a Körúton is folytatják a tüntetést. De egykettőre útjukat állták a politikai rendőrség autói, és amelyiküknél a motozáskor ülegális röpcédulát találtak, az ellen az „állami és társadalmi rend erőszakos felforgatásának kísérlete" címén eljárást indítottak. Az ilyen bátor, sőt vakmerő kiállás egyáltalán nem volt egyedülálló. Még előbb, 1930-ban, a TTE és az Eszperantó Munkások Egyesülete számos tagját azért tartóztatták le, mert az Ördögorom csárdánál kommunista gyűlést tartottak, röpcédulákat osztogattak, és vörös zászlót tűztek ki. Az ehhez hasonló akciók legtöbbjét szerencsére a hatóságok nem tudták leleplezni és megtorolni. A munkás turisztika egyik veteránja, Szöllősi Ernő, így emlékezett vissza a legelső túrára, amelyen résztvett: „Egyik nap az üzemből jövet egy fiatal szaktárs meghívott vasárnapra egy zugligeti kirándulásra. Ezen a kiránduláson egészen új világgal ismerkedtem meg. Az ott látottak és hallottak teljesen kibillentettek az eddigi életszemléletemből. Pedig alapjában nem volt ott semmi rendkívüli. Fiatal lányok és fiúk, idősebb asszonyok és férfiak, gyerekek lepték el a gyönyörűszép Virányosi rétet. Egy csoport fiú és leány tornázott, egy másik csoport mandolin kísérettel énekelt. Mások távolabb, egy fa árnyékában élénken figyelték a középen ülő férfi előadását. Az egész valami csodálatosan idillikus, összehangolt baráti együttes képét mutatta." Nem csoda, ha néhány forradalmi dal és a munkások igazi problémáit firtató előadás nagy hatást tett egy fiatal munkásra. Még a tornabemutatóknak is gyakran közvetlen politikai mondanivalójuk volt, pl. a kizsákmányoló társadalom szerkezetére célzott az a gúla, amelyet a tornászok egymás vállára állva kialakítottak. A munkás túráknak az is éles politikai tartalmat adott, ha a túrázók nem tettek egyebet, csupán mozgalmi dalokat énekeltek, és ezek aktualizált változatait az összetalálkozó csoportok kicserélték egymás között. A kollektív szellemre jellemző volt az a szokás, amelyet az ifjúmunkások „kolkajának" neveztek: a magukkal hozott elemózsiát összeadták, s valamelyik elvtársnő egyenlően osztotta szét a részvevők között, így a nehezebben élők vagy munkanélküliek is ugyanannyit fogyaszthattak, mint a többiek. Le-