Budapest, 1966. (4. évfolyam)

6. szám szeptember - Varga Domokos: A budai erdők sorsa

Száradó csúcsú tölgyek a János-hegy délnyugati lejtőjén (Foto: Mihalkovszky István) bükkfák makkjából származnak. Az üdébb vidékek bükkfáinak utódaitól a budapesti — a bükk szempontjából szélsőségesen száraz — körülmények között nem sok jót várhatunk. A budai bükkösök viszont — alighanem épp az erősen párátlan helyi klíma miatt — ma már úgyszólván csak csírázásra képtelen, léha makkot teremnek. Kertészeti módszerre van tehát szükség: más vidékekről származó fiatal bükkfákra kell a budai bükkök gondosan kiválasztott hajtásait ráoltani, s így tenni őket termővé. De hagyjuk a példákat. A lényeg világosra degradálódó budai erdőket ismét üdébbé, egészségesebbé, életerősebbé kell tennünk, még ha áldozatok árán is. S ez ma már nem szűk értelemben vett erdészeti szakfeladat, hanem sürgető fontosságú közügy. Már csak a város erősen szennyezett levegője miatt is. A gondok megosztása A budai erdők 1949 —50-ig a főváros tulajdonában voltak. Akkor az államerdészet vette át őket, s vállalta a kezelésükkel járó gondokat és költségeket. 1955 óta az államerdészet kiemelt területként tartja nyilván Budapest erdeit, s 1958 óta növekvő nagyságú beruházási hitelt biztosít az itteni különleges feladatok finanszírozására (sétautak építése és karbantartása, enyhelyek létesítése, különleges erdőművelési munkák elvégzése stb.). Az anyagi támogatás lehetőségeinek azonban határt szab, hogy az államerdészet az erdőgazdálkodás országos fejlesztési feladatait nem hanyagolhatja el bármilyen fontos helyi teendők kedvéért sem. Még ha azok a helyi teendők a kétmilliós Budapest lakosságának az érdekeit érintik is. Általános erdőgazdálkodási szempontból a budai erdők sorsa kis tétel. Ez magyarázza például azt is, hogy a két háború közti Budapest nem egészen 3000 hektárnyi erdőterületén valamikor öt erdőmérnök irányította a gazdálkodást — az akkori fogalmak szerint igen sikeresen — a mai 4200 hektáron pedig (beleértve a pesti oldal erdeit) mindössze két erdőmérnök működik. No de fővárosi szempontból annál nagyobb tétel kellene hogy legyen a budapesti, s azokon belül a budai erdők ügye. Meg kellene találni a módját a közérdek fokozottabb érvényesítésének — nem az államerdészettel, hanem a gazdálkodás jelenlegi korlátozott személyi és anyagi lehetőségeivel szemben. Nem lehet mindent az erdészettől várni, amikor a legszorosabb értelemben vett kommunális problémákról van szó. Hisz Budapesten maga az erdők biológiai állapota is fontos kommunális — városszépészeti, egészségügyi, idegenforgalmi —. kérdés. S hát még az erdei utak, parkolóhelyek, erdei játszóterek, kilátótornyok, ródlipályák, sífelvonók 32 építése, vagy a forgalmasabb kirándulóhelyek ivóvízzel, sőt — uram bocsá — WC-vel való ellátása. Valamikor a Nagy- és a Kishárshegyen is volt például kilátótorony. Ma egyiken sincs, noha néhány méterrel magasabbról már ragyogó panoráma tárulna a kirándulók elé. A Hunyadoromról nemkülönben, de ott sincs kilátó. Egy-egy ilyen súlyú kérdésben mindenesetre a Fővárosi Tanácsnak is állást kellene foglalnia. Egyelőre ennyit a budai erdők sorsáról. A többit mondják el mások. S a szavakat ne késsenek követni a tettek, mert az idő sürget. Az utolsó középkorú bükkös Budán, egyelőre nincs utánpótlás