Budapest, 1966. (4. évfolyam)

6. szám szeptember - Varga Domokos: A budai erdők sorsa

között, amelyekben egyik vagy másik fafaj vezető szerepet játszik.) Az egyik visszaszorul, a másik előretör. Ez a küzdelem akkor is folyik, ha az ember nem szól bele. De gyakran az emberi beavatkozás egyik-másik formája is az antiszelekciónak, a kevésbé értékes fafajok hódításának kedvez. A fafajokat persze — akár az embereket — sok szempontból lehet megítélni, s az egyiket értékesebbnek, a másikat értéktelenebbnek kikiáltani. A mi budai üdülőerdeinkben azonban kétségtelenül azok a fák érnek legtöbbet, amelyek hosszú életűek, nagyra növök, dús lombúak, s amelyek a levegőt minél üdébbé, a talajt pedig - lombjuk hullatásával, a humuszképződés elősegítésével — minél termékenyebbé teszik. Mindemellett pedig a szebbek közül valók — mert nem minden fa egyformán szép. A legértékesebb faféleség Budán — a bükk. Egy kis túlzással azt mondhatnánk, hogy itt mindenegyes bükkfát törvényes_védelem alá kellene helyezni. Ezüstösszürke, sima törzse, egyenes, magas növése, hosszú, vékony hajtásai, lombjának selymes tavaszi zöldje, s lobogó lángra emlékeztető őszi színeződése mind amellett szólnak, hogy pártoljuk, védjük, szaporítsuk. Annál is inkább, mert itt, a Nagyalföld tőszomszédságában már az is természeti különlegesség, hogy a párás, üde levegőt kedvelő bükk ilyen alacsony platókon, lejtőkön, völgyekben megéljen — alig 300—400 méterrel a tenger színe felett —, sőt ne csak megéljen, hanem gyönyörűen fejlődjék is. Bükköseink azonban már a Guckler előtti idők óta egyre fogynak. Területi részesedésük valamikor legalább 10 százalék lehetett a budai erdőkben, ma a 3 százalékot sem éri el. Helyükre főleg a tölgy nyomult. Bár a tölgy is értékes fa, ha makkról nevelik és nem sarjról. Nem olyan finom, már-már arisztokratikus jelenség, mint a bükk, kérge rücskösebb, lombja torzonborzabb. De egészében így is harmonikus hatást kelt, erőt és nyugalmat áraszt. A tölgyesek emellett többnyire változatosak, a fő fafaj vadcseresznyével, berkenyével, gyertyánnal, hárssal, ilyen-olyan bokrokkal keveredik bennük, a fák alatt többnyire virágok is nyílnak, közéjük itt-ott füves tisztások ékelődnek . . . egyszóval igen alkalmasak kiránduló erdőnek. Csakhogy a tölgyesek is fogynak, vagy legalább is fenyegetően gyors ütemben nő a beléjük keveredő kőrisfák aránya. A kőris valósággal agresszíven terjeszkedik már jó ideje a budai erdőkben. Főleg a legértéktelenebb fajtája, a virágos kőris. Mostanára eljutottunk oda, hogy a 60 évesnél fiatalabb erdőkben átlagosan több a kőris, mint e táj uralkodó tölgyfélesége, a kocsánytalan tölgy. Laikus ésszel azt mondhatnánk: oly mindegy, hogy a bükk vagy a tölgy vagy a kőris lombsátra alatt sétálunk Budán. Fa — fa. Mit számít az? Sajnos, számít. A fafajoknak ez a fokozatos kicserélődése egy általános degradáció jele, amely nemcsak a fákra, hanem a talajra és az egész környezetre is kihat. A folyamat okai sokrétűek. Az elmúlt idők nagy tarolásai, az idős sarjerdők kiritkulása, az erdők talajának letaposása, tömörítése a kirándulók tömegei által — ezek mind szerepet játszanak benne. Nemkülönben a szomszédos nagyváros kőtengerének páraszívó hatása is. Ez utóbbi külön szót érdemel. A nagyváros házai, kő- és aszfaltburkolatai napsütésben, mint tudjuk, gyorsan felmelegszenek, s felmelegítik — nyaranta sokszor már-már kibírhatatlanul tikkasztóvá teszik — a környező levegőt. Annál is inkább, mert a város belsejében kevés a felmelegedést fékező párologtató felület, magyarán kevés a vízraktározásra képes, burkolatlan talaj, kevés a növényzet és kevés a szabad víztükör. Ami csapadék lehullik, az a csatornákon keresztül javarészt a Dunába jut, ahelyett, hogy elpárologna, vagy növényeket táplálna, s felüdítené a várost, kivált annak zártan beépített negyedeit. A hiányzó pára egy részét a városkörnyéki területek pótolják, a többi között a budai erdők, de emiatt természetesen ők maguk is jobban szenvednek az időszaki szárazságoktól. A bükkösök eltölgyesedése, a tölgyesek elkőrisesedése, az idős tölgyfák felső ágainak mind tömegesebb elhalása, valamint a budai erdők talajának lassú elszegényesedése vízben és felhasználható tápanyagokban — mindez egyetlen degredációs folyamatot alkot. Jelzi ezt egyébként az is, hogy az utóbbi évtizedekben Buda régi forrásainak egy része elapadt, más részének pedig lényegesen csökkent a vízhozama. A kiritkuló tölgyesek és a helyükbe lépő kőriserdők gyér lombozata alatt a talaj mindjobban kiszárad, humusztartalma fokozatosan csökken. A degradáció folytatódik. Budapest erdeinek egy elég tekintélyes része lassanként válságos állapotba kerülhet, ha nem szánunk elég figyelmet és erőt a káros folyamatok megfékezésére, s a jelenlegi tendenciák mielőbbi megfordítására. Üdébb erdőket! A legfontosabb az, hogy az erdőterületre hulló csapadékot maximális mértékben vissza tudjuk tartani az erdei növényzet számára. Budapest csapadékának ebből a részéből jóformán semmi ne jusson a csatornákba. Ez a cél már maga is jnegköveteli, hogy a műszaki módszerek alkalmazása — például vízfogó, vízterelő árkok ásása, kisebb víztárolók létesítése — mellett a növényzetet is igyekezzünk lépésről lépésre átalakítani, a fafajok térfoglalásának arányát és az erdők „szerkezetét" — vízszintes és függőleges tagoltságát — kedvezőbbé tenni. Az államerdészet — amely a budai erdőket is kezeli, — most dolgozza ki ennek a nagy átalakító munkának a terveit. A tervek lényege az, hogy nagyarányú ültetésekkel, több koronaszintű erdők és helyenkénti sűrű cserjesávok létesítésével, a ritkuló erdők hézagainak betöltésével, idős fáinak alátelepitésével, a túlburjánzó kőrisek és egyéb értéktelen fák, cserjék kitartó irtásával és más fafajokkal való fokozatos felváltásával lassacskán olyan előnyt adjunk az értékesebb fafajoknak, illetve növénytársulásoknak a létükért folytatott küzdelemben, hogy azok aztán már önmaguk védelmére, életkörülményeiknek saját erejükből való megjavítására is képesek legyenek. Tehát ellene tudjanak szegülni az értéktelenebb fafajok terjeszkedési törekvéseinek, sőt az ismét javuló minőségű talajokon — a fokozódó helyi páratartalom és egyéb kedvezően alakuló mikroklimatikus tényezők hatására — esetleg maguktól is terjeszkedjenek. E tervek reálisak, de megvalósításuk nem csekély erőfeszítést kíván. Az eddigi — lényegében mindmáig extenzív — gazdálkodást a budai erdőkben minden feladatra kiterjedő, belterjes erdészeti munkának kell felváltania, s ezt a változást szervezetileg és anyagilag is meg kell alapozni. A nehézségek, sajnos, igen nagyok. A régifajta tarvágások és telepítések mellett a munkát néhány helyre lehetett koncentrálni. A korszerű gazdálkodás viszont megköveteli, hogy a budai erdőknek mind a 2800 hektárján jóformán állandó — gyakran már-már kertészeti jellegű — munka follyék. Egyetlen példát hadd hozzak fel az intenzív gazdálkodás köréből. A bükköt tarra vágott, nyílt területekre visszatelepíteni eleve lehetetlen, mert csemetéi nem bírják a napot. A ritkuló erdők fái alatt kell tehát kis foltokban megművelni a földet és odaültetni a felnevelendő csemetéket. Az sem mindegy azonban, hogy ezek a csemeték milyen Az erdők között kanyargó Tündérhegyi út autóval is járható, csak egy kicsit döcögős Rákos törzsű tölgy a János-hegyi út mellett. Üdülő-erdőben az ilyen különlegesnövésű fák is kíméletet érdemelnek