Budapest, 1966. (4. évfolyam)

6. szám szeptember - Varga Domokos: A budai erdők sorsa

Budapest hasonlíthatatlan szépsége ott kezdődik és ott végződik, ahol a város — bárhonnan szemlélt — képébe belevillan a Duna vize, s belerajzolódik ezer apró részletével a budai hegyvidék panorámája. Nemcsak az erdős hegyek szépek Budán. A Gellérthegy csupasz sziklái épp úgy magukhoz vonzzák a tekintetünket, mint a Várhegy ódon és kevésbé ódon épületeinek merész sziluettű, tömör együttese, vagy a Rózsadomb és egyéb halmok lejtőinek tarka-barka, laza villasereglete. De mindennek a magasabb hegyoldalak és hegytetők erdei adnak méltó hátteret. Sőt gyakran nemcsak hátteret, hanem közvetlen környezetet: hisz a házak és az erdők többnyire meglepő természetességgel találkoznak össze a budai hegyvidéken, s illeszkednek bele e táj — ellentéteiben is harmonikus — képébe. Már csak ezért is közügy a budai erdők sorsa. Nélkülük messze nem lenne ilyen szép a város. De azért is közügy, mert ezek az erdők emberek százezreinek adnak üdülést tavasztól őszig, sőt hellyel-közzel még télen is. Közel vannak, könynyen elérhetik őket, akik bolyongani vágynak a sétautakon, vagy letelepedni a padokra, a tisztások gyepére, a fák tövébe. Mindez köztudomású. Kevésbé közismertek azonban a budai erdők sorsát illető régibb és újabb keletű gondok. Nem árt, ha ezekre is ráirányítjuk a szemünk t. Kevés a vén erdő, sok a pusztuló fa Volt Budapestnek egy régi erdőmestere, az 1870-es évek végétől az első világháború idejéig. Nevét ma is őrzi a Szépvölgytől a Hármashatárhegy lejtőjén át a Csúcshegyig kanyargó Guckler Károly út. Lelkes erdész volt. Valójában jót akart: a tuskókról sarjadt tölgyesek helyébe életerős fiatal erdőket ültetni, tölgyeseket, fenyveseket. Vakbuzgalmában egész hegyoldalakat tarolt le: Buda és Óbuda egykori városi erdeinek kereken az egynegyedét vágatta ki 1885-től 1900-ig. A századfordulón — a város „közönségének" növekvő felzúdulására — abbamaradt a nagy tarolás. Az első világháború alatti és utáni ínséges években azonban folytatódott. Később ismét abbamaradt, de a második világháború alatt és után megint csak a szükség parancsolt, s parancsának újabb idős erdők estek áldozatul. Még 1950 — 52 körül is évi 8 — 10 000 köbméter fát termeltek ki Budán. Ma csak a száraz vagy beteg fákat vágják ki, de — a túl sűrű fiatal erdők „gyérítési anyagával" együtt — ezek is kitesznek 2000 — 2500 köbmétert évente. Pedig már kevés az igazán vén erdő. Tekintélyesebb méretű, százados fákat, amiknek a törzsét egy ember már nemigen éri körül, jóformán csak a Normafa környékén látni. Meg itt-ott a Jánoshegyi út mentén, a Hűvösvölgyben, de már nem sokat. A többit kivágták. A budai erdők átlagkora ma alig haladja meg az 50 esztendőt. Aligha szorul pedig bővebb magyarázatra, hogy a hatalmas fákból álló idős erdők mennyivel szebbek, lenyűgözőbbek. Főleg ha egészségesek, erőtől duzzadok. A budai erdők közül sok, sajnos, nem ilyen. Ne beszéljünk most a komisz, sziklás lejtőkön kínlódó, 8 — 10 méternél magasabbra éltükhoszsziglan se vergődő fákról. Ezek örülnek, ha élnek, ha idő előtt ki nem vesznek. De hány olyan erdő van Budán, aminek a helyén sokkal különb is állhatna ! Guckler Károly csak nem haragudott egészen hiába a tuskókról sarjaztatott korabeli erdőkre. Az előtte való időkben ugyanis a városi építkezésekhez szükséges nagyobb méretű fát többnyire a Felvidékről hozták, a Vágón és a Dunán úsztatták le, a városkörnyéki erdőkből pedig inkább csak tűzifát termeltek oly módon, hogy a 30—40 éves fákat kivágták, de tuskójukat benthagyták a földben. A kihajtó sarjakból girbe-gurba, de sűrű erdő nőtt, míg egy jó emberöltő múltán arra is fejszét nem vetettek. Az ilyen „sarjerdők" fiatal korukban gyorsan fejlődnek, később azonban visszamaradnak a magról keltekhez képest, könnyen el is betegesednek — leginkább a már többször sarjaztatott tuskókról származók —, elszárad a csúcsuk, ágaikat fagyöngy lepi meg, törzsükre, gyökereikre gombák telepednek. Guckler Károlynak ez volt annak idején a főérve. Szaporán ki kell vagdosni őket, míg tömegesen pusztulni nem kezdenek. Csakhogy ő túlságosan elsiette a dolgot. Olyan tekintetben is, hogy ami máig megmaradt az általa halálra ítélt, de az 1900-as tiltakozással megmentett erdőkből, az mégis csak elszolgált azóta két emberöltőt. Ráadásnak ez is valami. Sőt talán még ezután is elszolgál ki tíz évet, ki húszat, ki harmincat, egészségétől függően. Kár volt hát Gucklernek annyira sietnie. De azért is kár volt sietnie, mert a sok új telepítést nem győzte erővel. Nem tudta megakadályozni, hogy jórészük el ne sarjasodjon — főleg a tölgymakk vetésekből kikelő facsemetéket nyomták el a «írjak —, nem egyszer tehát eben gubát cserélt .vUsutt meg — bécsi mintára — fekete fenyveseket telepített, s azokat ma, alig 70—80 év múltán, máris a fokozatos kiszáradás veszélye fenyegeti (lásd a Hármashatárhegy környékét, ahol mind gyakoribbak a fenyvesek sötétzöldjéből kivöröslő, pusztuló foltok). Az tehát a helyzei, hogy bár tömegkatasztrófától, egész erdők gyors elhalásától, amitől Guckler félt, még ma sem kell tartanunk, azzal mégis komolyan számolnunk kell, hogy a budai erdők egy része — egyes fák és kisebb-nagyobb facsoportok pusztulása folytán — mind erősebb ütemben ritkul. Különösen áll ez a János-hegy környékének a Guckler működése előtti időkből származó öreg sarjtölgyeseire, de mint mondottam, az általa telepített fekete fenyvesek jó részére is. A kirándulási lehetőségeket ez a folyamat szerencsére nemigen csökkenti. A ritkás erdők, amelyekbe besüt a nap, bekéklik az ég, beszöknek a szellők — sokak számára még tán kedvesebbek a zölden borongó, csupa-árnyék erdőknél. Idejében fel kell azonban készülnünk arra is, hogy a kiritkulás egy adott fokán túl az idős sarjtölgyesek száradása láncreakciószerűen terjedhet tovább. A szabadon nőtt, egészséges tölgyfa ugyanis akár ezer évig is elélhet, a zárt erdőben nevelkedett tölgyek azonban társaik szorításától szabadulva egyre inkább csak alacsony oldalágaikat látják el vízzel és táplálékkal, felső ágaikat pedig hagyják elhalni. Feketén, üszkösen, csupaszon meresztik őket az égre — ha alul még van is bennük élet, előbb-utóbb megérnek a kivágásra. A fafajok antiszelekciója A fák társadalmában állandó küzdelem folyik nemcsak az egyes fák, hanem a fafajok között is. (Pontosabban azok között a növényi társulások VARGA DOMOKOS 30 I