Budapest, 1966. (4. évfolyam)

6. szám szeptember - Gondos Ernő: Feri és a történelem

Gondos Ernő Feri és a történelem Egy alkalommal klubdélutánt tartottunk. (Haladó hagyománya volt ez a gyári tanulókörnek, amelyet valamikor 1961—62-ben vezettem.) Szólt a magnó, táncolt a társaság, s mikor éppen egyedül maradtam, odajött hozzám Feri, és nem is túl hosszú bevezetés után elmondta élete néhány érdekes fordulatát. Eleinte nem is annyira a sztorik érdekeltek, mint inkább a vallomást kiváltó motívumok. Meg akart hökkenteni kalandjaival? Semmi kétség. Minden csattanó után kíváncsian és kissé mosolyogva nézett rám. De tekintetében ott volt a megélt sors különösségének tudata is, és valami kamaszosan érzelmes vágy a megértésre. Később megragadott a kalandos történet és megállapodtunk, hogy magnóra meséli az életét. Megtartotta szavát, itt közlöm vallomásának csaknem szó szerinti szövegét: Irt i ft május io-én születtem, Tiszafüreden. IMI Még kisgyerek voltam, mikor feljöttünk Mii/ Pestre. A VI. kerületbe, egy romházba " * TM költöztünk be, amit anyámék tataroztak ki. Nagyanyám nevelt, amíg iskolába nem kezdtem járni. Anyám dolgozott, apámról nem tudtam semmit, eltűnt a háborúban. Ott, a VI. kerületben végeztem az első elemi felét. Akkor anyám olyan körülmények közé keveredett, hogy a két gyereket nem tudta nevelni, mert ketten voltunk testvérek én és az öcsém . . . Beadtak bennünket intézetbe, mint félárvákat. Az intézet Óbudán a Szél utcában volt, és itt jártuk ki az első osztályt. Az öcsém még csak öt és fél éves volt, de ennek ellenére ő is elkezdte már az elsőt, hogy az intézetbe bejöhessen. Akkor kivettek az intézetből, mert anyám összeállt egy pacákkal és hát pillanatnyilag adódott egy családfönntartó. De később ez a személy eltávozott anyám életéből, mert 1948-ban disszidált, Baján keresztül átment Jugoszláviába (nevet), azóta sem küldött gyerektartást anyámnak, a legkisebb öcsémért. Akkorra ugyanis már hárman lettünk testvérek, mert ettől a férfitől is lett egy gyerek. Kettőnket megint visszaraktak intézetbe, öcsémmel együtt Balatonfonyódligeten voltunk másfél évig. — Közben nem voltatok otthon? — De a nyári szünetre hazajöttünk. Anyám akkor ilyen vidéki járó, hogy is hívják . . . ? — Vidéki járó ... Mi az ... ? Falujáró? — Igen, falujáró kultúrcsoporttal működött, s ott megismerkedett a jelenlegi mostohaapámmal, aki a III. kerületben a Téglagyárban lakott, és hát rövidesen összeköltöztek, így megint kikerültem az intézetből. Az öcsém ottmaradt a nagymamánál és engem pedig visszahoztak Óbudára. Az itteni körülmények egészen mások voltak, mint az az élet, amihez én hozzá voltam szokva. Az intézetben mégis ügyeltek az emberre, és nem lehetett vagánykodni. Mást szoktam, így mikor ide kerültem a téglagyárba, sokszor megvertek az itteni téglagyári fiúk, azért is, mert rendesebben voltam öltözve, meg azért is, mert mindig megvolt a leckém, és rendesen jártam iskolába. Mindig megvertek, és hát nekem ez nem tetszett, és hát lassan engem is rá lehetett szedni arra, hogy próbáljam meg, hogy ne menjek iskolába. Aztán láttam, hogy otthon ezt nem is tudták meg, észre sem vették, akkor mégegyszer megcsináltam, s így egyre többet, mindig gyakrabban. Szüleim egyre rosszabbul éltek egymással, sok volt a veszekedés, és így nem nagyon törődtek velem. Mindig mikor pénzem adódott, hol kocsmába jártam, hol táncolni. Tizennégyéves koromban már szombatonként egész éjszaka táncoltam. Mindig reggel mentem haza. Azonkívül följártunk huszonegyezni a téglagyárba. Nem egyszer előfordult, hogy félóra leforgása alatt 4 — 500 forintot elvesztettem. De ugyanúgy előfordult, hogy kezdtem 4 forinttal, és nyertem 4 — 500 forintot. Hogyan ? Hogy honnan volt a pénz ? Ha valami striciséget kellett elkövetni, már én is kapható voltam rá. S hát végül én lettem a bandavezér. így odáig jutottam, hogy tizennégy éves koromban letartóztattak. — Na várjál. Ez a fordulat itt túl hirtelen jött. Jó lenne, ha kicsit részletesebben elmondanád a dolgot. — Kezdem az elejéről. Ha az ember már odáig jutott, hogy nem járt iskolába, akkor valamit kellett csinálni az alatt az idő alatt. De az nem kielégítő program, hogy állandóan kirándult az ember, meg lejárt a Dunára, hanem hát mondjuk moziba, iskola helyett, vagy valahova el. Természetesen pénzre volt szükség. Hát úgy lehetett megoldani, hogy először jövő-menő kocsikról, lovaskocsikról... az egyik beugrott a kocsi alá, mikor ment a lovaskocsi, leakasztotta a viharlámpát . .. Van egy petróleumlámpa, amit este kigyújtanak a lovaskocsin. Leakasztotta a lámpát, akkor úgy szaladt, hogy a kocsis meglássa. A kocsis megállította a lovakat és szaladt a viharlámpa után. Mikor a srác már jó messze elszaladt, a kocsis utána, akkor ketten-hárman odarohantunk a kocsihoz és leemeltünk egy láda sört vagy egy láda szódát, akkor a fiú jó messze letette a lámpát, a kocsis felvette, visszafordult, nem is vette észre, nem is hiányzott neki az az egy láda, mert hát tele volt a kocsi. A sört megittuk, már amit meg tudtunk inni. Akkor összeszedtük a sörösüvegeket, elvittük a Közértbe, két forintért vették át darabját, és lett mozipénz. Szódásüveget meg szintén. Kifröcsköltük belőle a szódavizet, 25 forintot kaptunk darabjáért és azon sokszor még pálinkát is vettünk. Akkor tizenhárom éves voltam. Aztán valahogyan rájöttek erre, mert nyilván hiányozhatott egyszer ennek, egyszer annak, és hát annyi eszünk nem volt, hogy más-más Közértbe vigyük vissza az üvegeket. Mindig egy Közértbe jártunk, azoknak feltűnt, nem tudom, hogy feljelentés alapján ? vagy hát azok, akiknek hiányzott, azok kérték őket, hogy figyeljék, hogy ki hoz vissza sok üveget ? Csak lett belőle egy tárgyalás. Hát meg kellett fizetni valami 150 forintot fejenként, voltunk a galeriban vagy hatan. Fiatalkorú bíróság ült össze . . . (nevet) nem a bírók voltak fiatalok, hanem a vádlottak. S akkor elítéltek, szóval nem elítéltek bennünket, hanem pénzbírságra . . . — Melyik évben volt ez? Ez volt az első tárgya-I ásod? — Igen, ez volt az első tárgyalásom. Körülbelül 1953 —54-ben. Nem, pontosan 54-ben volt, amikor idejöttünk a Téglagyárba. De akkor még én nem dolgoztam . . . Iskola alatt . . . — Hány éves is voltál akkor? — Körülbelül tizenhárom lehettem, amikor ezek a dolgok történtek. S akkor volt az első rendőrségi kihallgatás és az ügyészségen, benn a Markó utcában egy nyílt tárgyalás. Hát a tárgyalást annyiból Lakner László rajza1 megúsztuk, hogy mondták, hogy ilyet nem lehet csinálni, mert legközelebb lecsuknak, és azzal le is zárult az ügy, hogy kifizettük a pénzbüntetést. Akkor utána nem sokkal megint följelentettek bennünket, mert elmentünk csontot lopni, a MÉH-be. A Vörös vári úton van az a MÉH-telep. Hátulról elloptunk egy zsák csontot, ami pont harminc kiló volt, és elöl bevittük eladni. Ügy zsákostól együtt, ahogy volt. Megcsináltuk egyszer, észre se vették, hogy saját csontjukat vették meg. Aznap megcsináltuk még egyszer. Megint nem vették észre . . . Ugyanabba a zsákba . . . Megcsináltuk harmadszor, ugyanaznap. Megint simán átvették. Negyedszer már az egész társaság vakaródzott, de senki nem szólt semmit. Hátravitték a csontot, ugyanoda letették, ahonnan négyszer elloptuk. S mikor ötödször visszavittük . . . — Úgy látszik, nemcsak csibészek voltatok, de eszetek se volt sok. — Igen, ez is mutatja, hogy milyen buták voltunk . . . Mikor leadtuk a csontot, egyik társamat megfogták, jól megverték, a többiek elszaladtak. De hiába, a srác megmondta, hogy hol lakunk. Először a rendőrségen kihallgatás, utána az ügyészségen kihallgatás, utána a Markóban tárgyalás. Megígérték, hogy ha legközelebb ilyen dolgot csinálunk, akkor komolyabb következménye lesz. Rá két-három hónapra megint följelentettek bennünket, eltűnt a Hármashatár-hegyen vagy negyven darab csirke. És szemtanúk azt állították, hogy mi vittük el. Hát részemről. . . most már visszatérve az igazságra — mert akkor mindent letagadtunk —, a szemtanúk nem jelentek meg, sem a kihallgatáson, sem az ügyészségen, úgy hogy ebből nem lett tárgyalás . . . Nem volt bizonyíték. Úgy hogy egyhangúan letagadtunk mindent, hogy mi ilyet nem csináltunk . .. mit csináltunk volna negyven csirkével. De így utólag megmondhatom, hogy valami igazság volt benne. A negyven nem igaz, de néhány csirkének bizony a nyakára léptünk. De azt sem úgy, hogy megfogtuk és hazavittük megfőzni, hanem vagányságból... Mentünk föl a hegyre, csúzlival, ott állt az a csirke, megcélozzuk, felfordult, nyomás, be a táskába. Fölvittük a fenyveserdőbe, amennyire tudtuk megpucoltuk, tüzet raktunk és nyárson megsütöttük. Persze azt nem is mondom, hogy így, nagyjából az egész ehetetlen volt. Hát srácok voltunk, nem is értettünk hozzá. Mink ezt meg-13