Budapest, 1966. (4. évfolyam)

5. szám augusztus - Halász Zoltán: Az angyalföldi hajóépítők

(MTI fotó —Járai R. felv.) A Magyar Hajó- és Darugyár Váci úti gyáregysége madártávlatból kezett a merész tett elkövetője: a hajógyár mun­kásainak közös demonstrációjaként maradt meg az eset az utókor emlékezetében. Az átkelő dereglye és a József Attila úszódaru Ami most következik, azoknak szól elsősorban, akik — e sorok írójával együtt — Budapesten élték végig a felszabadulást követő időket. Sokan emlékeznek még vissza, például arra a lapos, nem is éppen gyorsjáratú dereglyére, amelyet az an­gyalföldi hajóépítők eszkábáltak össze nagyhirte­len, hogy valamiképpen meginduljon az átkelő forgalom a kettészakadt, híd nélküli Buda és Pest között. Emlékezetes marad a József Attila úszó­daru is, amely a hídroncsok kiemelésénél műkö­dött sikerrel — majd az első állandó híd, a Kos­suth-híd építésénél emelte helyükre a nagysúlyú alkatrészeket. Ki felejthette volna el — a jelen­voltak közül — a hosszú, várakozásteljes sorállást a híd két oldalán, 1946 januárjában, mialatt az építők az utolsó simításokat végezték a dél felőli járda burkolatán. Hadd mondjam el, hogy az úszódaru (amelynek létezése, sőt jelentős exportcikké terebélyesedése éppen olyan „közhely" már, mint a Duna-tenger­járó hajóké a Ganz-gyári szakemberek kezdemé­nyezésének volt köszönhető, akik már 1944 elején, a Margit-híd részbeni felrobbantásakor gondoltak arra, hogy a háború befejezése után Budapest újjáépítéséhez nagy emelőképességű úszódarura lesz szükség. Mialatt a német megszállók a hidak felrobbantását készítették elő, s bombázó repülő­gépek pusztították Budapestet, csendben, szívó­san dolgoztak az úszódaru tervein. Nyomban a felszabadulás után a kidolgozott tervek alapján kezdték el a gyárban az úszódaru építését, amely József Attila nevét kapta, s amely azóta is minde­nütt megjelent a pesti Dunán, ahol nagyon nehe­zet kellett emelni. Legutóbb az Erzsébet-híd épí­tésénél „szurkoltunk" neki, amikor egy-egy hatal­mas súlyú alkatrésszel gémjén méltóságteljesen úszott a parttól az épülő híd felé . . . Tengerjáró hajók — 12 ország részére A hajógyártásban — a modern ipar más terü­leteihez hasonlóan — a nagy sorozatok gyártása biztosithatja a gazdaságos, versenyképes terme­lést. Az angyalföldi hajóépítők számára a gyár története során első ízben nagyszabású szovjet rendelések biztosították a nagy sorozatok gyártá­sának lehetőségét. Előbb jóvátételre, majd a fej­lődő kereskedelmi kapcsolatok keretében fejlesz­tették ki az 1100 tonnás tengeri szállítóhajó típu­sát, amelyből nem kevesebb, mint 107 darab ké­szült. A széria azért fejeződött be végül is, mert kialakították a modernebb, gazdaságosabb 1200 tonnás típust, amely jó időre az üzem főgyártmá­nya lett. Ezt egy továbbfejlesztett 1400 tonnás hajótípus követte. A jó eredmények sok országban figyelmet keltettek az Angyalföldön készülő hajók iránt: egymásután jelentkeztek megrendelőkként az EAK, Libanon, Szíria, Románia, Bulgária, Len­gyelország, Kuba, Jugoszlávia, Indonézia, Nor­végia, Svédország hajózási vállalatai. A „Ganz" név joggal nevezhető világmárkának a hajógyár­tás terén is: a magyar hajók a nyugatnémet Ger­manischer Lloyd klasszifikációs előírásainak csak­úgy megfelelnek, mint a brit Lloyd's Register of Shipping, vagy a szovjet regisztrálás követelmé­nyeinek, pedig ezek az előírások emberéletek­ről s hatalmas anyagi értékekről lévén szó — rop­pant szigorúak. Remélem, hogy mindabból, amiről eddig szó esett, világosan érződik az újságíró őszinte meg­becsülése a szakemberek iránt, akik „tengeri ki­kötővé" tették Budapestet. Ezek után talán még­sem veszik rossz néven az angyalföldi hajóépítők, ha elmondom (már csak azért is, mert a pesti pletyka a valóságnál jóval többet „tud"), hogy vannak az ő gyártmányaiknak problémái is. A hajó rendkívül nagy volumenű, bonyolult ipari objek­tum (az említett hajók értéke a több tízmillió forintos nagyságrendben mozog) magától érte­tődő, hogy rendkívül sok a lehető probléma-for­rás, annál is inkább, mert egy-egy hajó számos vál­lalat kooperációjából születik, s a kooperáció, köz­tudomás szerint, néha bizony gondokat okoz. A hajógyári szakemberek számára az utóbbi évek során különösen a motorok kérdése jelentett prob­lémát. Míg a modern motoroknál az 1 lóerőre eső fajlagos súly 15 kilogramm körül mozog, a koope­ráló iparvállalat túlságosan robusztus, nagy ön­súlyú motorjánál az 1 lóerőre eső fajlagos súly en­nek másfélszerese. Problémát okoz ugyancsak a magyar hajók külföldi szervizhálózatának kiépítése is — hi­szen mozgási területük szinte az egész világ. Sok nehézség, olykor garanciális többletkiadás szárma­zik mindebből — mégsem a kisebb-nagyobb bajok, hibák, hanem az eredmények jellemzik az angyal­földi hajóépítést. Ezt dokumentálja az utóbbi esz­tendők fejlődése, a Ganz hajókat használó magyar és külföldi hajósok megelégedése, a sok új ren­delés, az elkövetkező esztendőkre szóló nagysza­bású, de teljesen reális fejlesztési tervek. Az egyik új főgyártmány, amelytől a gyár szak­emberei sokat várnak, az 1500 tonnás ultramodern tengeri szállító hajó lesz, amelynek gyártására a KGST megbízása alapján rendezkedik be az angyalföldi gyár. Igen nagy szériában készül majd — s remélhetőleg kiváló exportcikké fejlődik min­den relációban. Gyártani fognak érc- és kőszállí­tásra alkalmas speciális hajókat, 2000 tonna kapa­citású „védfedélzetes" tengerjárókat, amelyek iránt norvég, svéd hajózási vállalatok érdeklőd­nek. Továbbra is építenek vontatókat tengeri ki­kötők számára, s tovább fejlesztik az úszódaru­gyártást is: a jelenlegi 100/25 tonnás és 5 tonnás daruk mellett különböző emelőképességű daru­kat fognak gyártani, úgy hogy egy komplett „darucsalád" tagjai közt válogathat a rendelő. Egy évnél hosszabb ideig tart, amíg a konstruk­tőrök bonyolult matematikai számítások, diagra­mok alapján kidolgozzák egy-egy új hajó terveit. Aztán modellkísérletek következnek bécsi, hollan­diai intézetekben, ahol ellenőrzik, hogyan visel­kedik a számítások alapján készült modell. A ter­vezés 60—100000 munkaórát vesz igénybe; 4 — 6000 rajz készül a munka során. Ezután az „előgyártás" szakasza következik: a hajókovácsok, előrajzolók, domborltók, ollós és hajlítós gépmun­kások, hegesztők, autogén vágók és más szakem­berek készítik el a hajó előregyártott részeit, „szek­cióit". Ilyen hosszú és bonyolult munka előzi meg a sólyatéren való munkát, ahol az előre elkészített „szekciókat" építik össze hegesztéssel, mígnem fokról fokra kibontakozik, majd vízre kerül a hajó. A munka azonban vízrebocsátás után is folytató­dik: ekkor történik a hajó belső helyiségeinek ki­képzése, gépeinek, berendezéseinek felszerelése. A munkálatok befejezése után kerül sor a hajó át­adására: különféle próbákat (állópróbát, futópró­bát stb.) tartanak, s ezek során vizsgálják felül a belső berendezések, a kormány, a fő- és segéd­gépek, szivattyúk működését. Ha a hajr vala­mennyi próbát jól kiállja, akkor adják ki a „hajó­okmányokat", amelyek birtokában az új hajó át­adható a forgalomnak . . . Az átlagos pesti ember mindebből nem sokat lát; egy-egy épülő hajó mlniumtól vörös vasteste villan meg pillanatra, amikor a villamos vagy az autóbusz elhalad a Váci úti gyártelep előtt, egy­egy próbaútra induló hajón pihen meg a parti lépcsőkön üldögélők tekintete, amikor a tengerre készülő jármű végighalad a pesti Dunán. A sok fejtörés, fizikai és szellemi erőfeszítés rajztermek, laboratóriumok, üzemépületek falai mögött, Du­na-parti sólyák faállványai között zajlik a gyár te­lepén ... Az elmondottak után talán mégis el­hiszik nekem: sok más értékhez hasonlóan, amit ez a város teremtett, az sem „magától értetődő dolog", hogy tengeri hajókat gyártunk Budapes­ten ... Halász Zoltán 16

Next

/
Thumbnails
Contents