Budapest, 1966. (4. évfolyam)

4. szám július - Kovalovszky Miklós: Olyan gazdagok vagyunk?

Táncsics Mihály háza a IX. kerületi Tömő utca elején forradalmár bátorságának és hitének vallomása. Bár eljött már az idő, amikorra eszméinek valóra válását hitte, szabad-e lebontanunk ezt a házat, amelynek kövei e hit tanúbizonyságát őrzik? A kegyelet odaillesztette falára a Műemlék táblát, de vajon megmenti-e ez az öreg házat, amely nem építészeti remek ugyan, de annál sokkal több: egy harcos, munkás élet emberségét, hitét és balsorsát példázza. Reméljük mégis, az újjáépítés tervének gazdái gondolnak arra, hogy Táncsics háza ott maradjon a maga szerény egyszerűségében az új, üvegtől és vidám színektől csillogó toronyházak közt, emlékeztetőül a múltra és a történelemre. Iskolának nem alkalmas ugyan, de arra igen, hogy az egykori tulajdonos emlékének és a Józsefváros múltjának szentelt múzeum legyen. Ezt szíve szerint valónak érezné Táncsics is, Budapest egyik első rajongója és fényes jövőjének megálmodója, tervezője. Egy másik hír a magam személyes történelmét is elém idézte, s ezért zaklatott föl. Búcsú a határcsárdától — villant elém múltkoriban a Magyar Nemzet riportjának címe, s mielőtt a cikket elolvastam volna, már tudtam, hogy a kispesti Határcsárdáról van benne szó. írója fájlalta, hogy elhatározták az öreg Az első pesti magyar színház: a Tanács körúri „Hacker szála" (Birgés Árpád, felvételei) épület lebontását, és múltjának emlékeit idézve, kegyelmet kért számára. Magam is reménykedtem, hogy találnak valami módot hasznosítására és ezzel megmentésére. Reggelenként aggódva lestem, a helyén áll-e még. A nyár elmúlt, és már bizakodni kezdtem. Egy délután azonban megdöbbenve láttam, hogy lyukak tátongnak a tetőn: megkezdték mégis a bontást. És mintha az ember, akárcsak a gyermek, valami ősi romboló ösztön barbár gyönyörével élvezné a pusztítást, néhány nap múlva már csak a szétvert falak fehér mészkőhalma mutatta az épület nyomát. Elcsüggesztő, háborús képet idézett föl a rom, a József Attila telep friss épületerdejének kiáltó ellentéteként. Igaz, rombolás és építés ikertestvérek, de mégsem sziámi ikrek, hogy elválaszthatatlanok legyenek egymástól. A Határcsárda nem zavarta az új városnegyed építkezéseit, mégis áldozatul esett valamely egyetemes rendező elvnek. Pedig egy modern városrész vagy házsor érdekességét sajátosan növeli, ha mellette megmarad, legalább mutatóba, a réginek egy darabja. Múlt és jelen, régi és új egymás szomszédságában: ez adja meg a történelmi fejlődés összehasonlító-szemléltető időtávlatát. Gondoljunk csak egy-egy falu mellett vagy helyén felnövekvő új, szocialista városunkra, például Dunaújváros palotatömbjeinek mértani rendjére és a furcsa módon „Óvárosnak" nevezett régi Dunapentele szabálytalan és korszerűtlen faluvüágára. Európa évszázados, sőt évezredes nagyvárosai oly féltőn őrzik, védik, gondozzák régi épületeiket, mint az arisztokrata vagy patrícius családok az ősök emlékeit, hagyatékát, múltjuk büszke bizonyságait. A mi mostoha sorsú, szegényebb világunk kevés ilyen régiséggel dicsekedhet; annál inkább meg kell becsülnünk őket a maguk szerény egyszerűségében, dísztelen igénytelenségében is: így őrzik és mutatják híven az egykori magyar világot. Ezért fáj a Határcsárda eltűnése, s az újságcikk méla búcsúztatója után hadd legyen e néhány sor kései sirató és talán tanulságot is sugalló panaszos emlékezés. Még üldögéltem Rózsa Sándor fokosának állítólagos nyomát őrző mestergerendás ivójában M. F. költőbarátommal, Kollár Bözsi néni alsónémedi bora mellett. Több mint harminc évig előtte vitt el az utam, s már a villamos rándulásáról tudtam, hogy most kanyarodunk a csárdánál az Üllői útra. Hazafelé jövet pedig, amikor feltűnt a délutáni félhomályból zárt négyszögének sötét tömbje, vastag, időmarta falával, mint egy kis erődítmény, úgy éreztem, hogy már otthon vagyok. Pedig a Határcsárda hivatalosan nem Kispesthez, hanem a X. kerülethez tartozott. Mégis vele kezdődik Kispest történelme. Ez a harmadfél százados épület volt sokáig talán az egyetlen épület a homokos-mocsaras tájat átszelő országút mentén Pest és Vecsés közt. A csárda védelmébe húzódtak a múlt század végén a kispesti őstelepesek első vityillói. Innen indították a csárdát bérlő Kollárék, a vülamos elődjeként, a tejeskocsival kombinált omnibuszt a Ludovikáig. Később gőzmozdonyos kisvasút váltotta föl. A csárdán túl pedig, az országút szalagjára felfűzve, néhány év alatt amerikai tempóban és amerikai mintára, a nekilendülő tőkés vállalkozások általános receptje szerint kibontakozott Kispest főútvonala: üzletek, kocsmák, sőt kávéházak, mozik és természetesen a tömeglakásoknak szánt földszintes házak hosszú sora. A kispesti Üllői út ma is olyan, mint egy amerikai kisváros sivár filmdíszlete. De ez is elveszti lassanként eredeti formáját: új épületek és gyárak ékelődnek már itt-ott a földszintes házak egyhangú sorába. Az Üllői út egyik legrégibb épületét, a félig már földbe süppedt Gödör vendéglő ikertestvérét két éve lebontották, helye ma is üres. Hír szerint a Gödör vendéglőre is hasonló sors vár. Miért ne, ha a Határcsárdának se kegyelmeztek? Pedig ez nem is állt útban. Igaz, hogy nem volt szép, a világért sem nevezhettük volna műemléknek, de a régi magyar életnek, a hétköznapok történelmének egy darabját őrizte. A Budapest határában állott régi csárdák elmúltak, mert korszerűtlenné, fölöslegessé váltak. A Határcsárda sem álmodhatott már arról, hogy ismét vásárosok nyüzsgése tölti meg, s a mestergerendás ivóban felharsan a betyárok duhaj nótázása. Mit kezdhettünk volna tehát vele ? „Régi épület fennmaradását akkor biztosítjuk a legjobban, ha célt és rendeltetést keresünk számára, ha tartalmüag és helyileg is kijelöljük szerepét a mai városban" — mondta Dercsényi Dezső a műemlékvédelemről (Népszabadság, 1964. jan. 7.). A Határcsárda jövőjén töprengve, a múltjára kellett volna gondolnunk. Ez volt a szomszédságban megtelepült kispesti városalapítók társas életének fóruma és kaszinója. Itt, a Határcsárda területenkívüliségének védelmében szerkesztette a Kispestről kitiltott közéleti tisztogató, Seper Kajetán az első kispesti újságot, ezek a falak hallották a sztrájktanya komor vitáinak zajgását és titkos munkástalálkozók halk tervezgetéseit. Itt kezdődött vagy száz éve Kispest történelme, amelynek beszédes emlékeit egy bolthelyiségben gyűjtögeti a lelkes kegyelet. Miért nem kaphatott volna helyet Kispest helytörténeti múzeuma a