Budapest, 1966. (4. évfolyam)

4. szám július - Kovalovszky Miklós: Olyan gazdagok vagyunk?

A Virág Benedek utca az egykori Tabánban Két éve a Magyar Nemzetben (1964. szept. 20.) Granasztói Pál fejezte ki az építész aggodalmát az elhamarkodott, meggondolatlan rombolások és mindenáron való újítások miatt, s szót emelt a múlt védelméért a jövő érdekében: „Napról napra történik valami, ami arra vall, hogy a város múltját nem helyesen értékeljük, kis áldozatokkal vagy akár áldozat nélkül is megmenthető dolgokat pusztítunk. Lényeges tulajdonságuk a városoknak, hogy múltjuk van, s egy város nevelő, asszimiláló ereje nagymértékben arányos a múltjával — azzal, amit tárgyi emlékekben, szokásokban láthatóan is őriz." Országunk hatalmas anyagi áldozatának, a régészeti kutatások és műemlékvédelmünk nagyszabású programjának, szakembereink lelkes munkájának köszönhető, hogy a háborús pusztítások helyrehozatala mellett és az újjáépítés óriási terhe ellenére is, egy-másfél évtized alatt nagyszerű eredményeket értünk el a múlthoz viszonyítva. Némi egyoldalúság mutatkozik azonban abban, hogy a munka elsősorban a művészi jellegű és értékű műemlékekre és a régészeti feltárásokra összpontosult. Tágabb értelemben vett művelődési emlékeinkre kevesebb gondot fordítottak. A kezdeti szervezetlenség és gazdátlanság is sok kárt okozott: gondoljunk értékes és kitűnően hasznosítható vidéki kastélyaink széthordására, pusztulására vagy ma is siralmas állapotára. Inkább csak valamely ünnepi alkalom adott kényszerű ösztönzést egyegy emléképület helyreállítására vagy tatarozására. így aztán bekövetkezett olyan botrányos eset, mint például a fóti Fáy-présház teljes pusztulása és Petőfi gödöllői lakóházának lebontása. Feláldozhatjuk-e nagyjaink életdarabjait őrző épületeinket — ha nagyszerű városrendező tervek nevében is —, amikor érzékeden korok vagy maga a történelem annyit pusztítottak úgyis, terv nélkül és kéretlenül ? Tekintsünk szét futólag, mi tűnt el csupán az utóbbi két évtizedben: csak alapfalai maradtak a Váci utcai háznak, ahol Kisfaludy Károly és Vörösmarty meghalt, földig omlott a Franklin Társulat Egyetem utcai épülete, irodalmunk egyik nagy múltú műhelye, le kellett bontani a Múzeum körúton Czuczor Gergely egykori lakóházát, s a Nemzeti — volt Népszínház — után nemrég mondták ki az ítéletet a Tanács körúti Hacker-házra is, színészetünk egyik ősi otthonára, Déryné, Kántorné és Katona József szereplésének színhelyére. Az Üllői úton modern bérház áll az Arabs Szürke vendéglő helyén, ahol Krúdy ikernovellájának hősei készültek élet-halál válaszútjára. És a romjairól híres Margitsziget regényességét növelik a Kisszálló omló falai is, pedig hány írónknak volt bohémtanyája, alkotó műhelye vagy gyógyító-pihentető menedéke, mióta Arany fölfedezte a Szigetet. A háború tűzvésze pusztította el Virág Benedek lakóházát a Tabánban. Onnan néhány száz méterre pedig, a Tábor utcában, ahol a költő-utód álmodta vissza szellemidéző versében a „szent öreg" korát, Kosztolányi háza is sokkal hamarabb eltűnt, mint ő maga jóslatosan előre látta: ... majd száz év után, ha összeomlik, gyom virít alóla s nem sejti senki róla, hogy otthonunk volt-e vagy állat óla. Már Ady életének díszletei is megfogyatkoztak: régen lebontották kedves pesti tanyáját, a Vörösmarty téri Magyar Király szállót, az ostrom áldozata lett erőgyűjtésének színhelye, a Városmajor Szanatórium, és semmi sem jelzi már az utolsó állomás, a Liget Szanatórium helyét. (Dr. Grexa Gyula felvétele) Fent, a Szabadság-hegyen, amely pedig nem is esett a hadak útjába, évek óta pusztult a Jókai-villa, a nagy regényálmok fészke. Az Élet és Irodalomban festettem le a fölháborító helyzetet, s legtermészetesebb megoldásként javasoltam, hogy rendezzék be a villát Jókai-múzeumnak, hiszen legtermékenyebb korszakát itt élte nagy írónk. Az egyre inkább helyszűkével küszködő Petőfi Irodalmi Múzeum anyagából bőven telnék egy állandó kiállítás, amely kissé a Szabadság-hegy történetének tükre is lenne, s bizonyára sok látogatót vonzana. Egy-két hétig tervek, ígéretek, határidők licitáltak egymásra, azután ismét csend lett. A Jókai-villa pedig gazdátlanul, lakatlanul pusztult, prédálódott tovább. Végre azt a kissé meglepő hírt olvastam, hogy újjáépítik a villát, és a Madártani Intézet költözik oda, de berendeznek majd a házban egy Jókai-szobát is. Azután megint hosszú csend. Majd néhány hete a megdöbbentő közlés: nem érdemes megmenteni az omladozó épületet, le kell bontani. A határozatot pedig szinte játék volt végrehajtani: „A földkotrógép éppen csak megnyomta az oldalfalat, és a ház összecsuklott." Eltűnt egy nagy alkotó élet emléke. Vajon kinek a lelkiismereti számláját terheli mindez ? Miért tűrték közömbösen az illetékesek, hogy az épület állapota botrányosan helyrehozhatatlanná zülljön ? Nem lett volna okosabb, hasznosabb és üdvösebb kezdettől fogva irodalomtörténeti becsének megfelelően védeni és felhasználni a Jókai-villát? Hiszen egyre fogynak nagyjaink még fennmaradt emlékházai, s helyükre mind több olyan tábla kerül (ha ugyan gondol valaki emléktáblára), amelynek felirata így kezdődik: „Itt állott az a ház ..." Hol lehet vfkendházas telepeket létesíteni Budapesten? Az utóbbi években megépült lakótelepeken a lakosság kifogásolja a gyermekjátszóterek, a gyerekek sportolását kielégítő sportterületek hiányát. Mit tesz a főváros ezen hiányosságok kiküszöbölése érdekében? Tudomásunk szerint az illetékes hatóságok nem engedélyezték Budapesten házasság közvetítő iroda működését. Mivel indokolják döntésüket? Határcsárdában, hogy az öreg falak őrizzék tovább a felélesztett múltat? De mindez késő bánat, legfeljebb okulhatunk belőle. 37