Budapest, 1966. (4. évfolyam)

4. szám július - Kovalovszky Miklós: Olyan gazdagok vagyunk?

Kovalovszky Miklós Olyan gazdagok vagyunk? Lelkes cikkek ismertetik a terveket, hogyan születik újjá fokozatosan fővárosunk egy-egy elaggott negyede. Riportokat olvasunk dohos,' sötét, emberhez méltatlan odúk lakóiról, akik reménykedve várják, hogy levegőhöz, fényhez, tisztasághoz jussanak az eltűnő múlt helyén épülő „álompalotákban". Legutóbb a Józsefvárosnak az Üllői út és a Práter utca közti részét jelölték meg piros kereszttel a városrendezők. Óbudának és a Vízivárosnak még megmaradt ódon töredékei mellett ez a rész Budapestnek egyik legrégibb, egységesen egykorú negyede. Persze csak 100—150 éves, de máris megérett a lebontásra. Szegények voltunk, kezdetleges igényekkel, olcsóbb anyagokból építkeztünk. A fejlődés sürgető parancsa korán kimondja halálos ítéletét a mi szegényes és szinte kiskorú ódonságainkra. Ami javíthatatlanul korszerűtlen, az helyet kell hogy adjon az élet modern követelményének. A város megújul időnként és részleteiben — különös módon éppen a történelem viharai után fiatalodik meg —, s múltját hovatovább már csak évszámok és adatok jelzik, az élő, látható emlékek egyre fogynak. Lassanként csodájára járunk egyegy százéves háznak is. Tudjuk, nem építészeti értékek, a szó hivatalos értelmében nem műemlékek ezek a halálra ítélt, többnyire roskatag házak. Mégis: a Budapestet nagyvárossá építő és növelő nemzedékeknek, egy hősi korszak munkás tanúinak élete zajlott bennük. A sebhelyes falak vedlő festékrétegei, a beléjük pácolódott szagok a történelem hétköznapjainak hangulatát, emlékét őrzik, amíg őrizhetik. Ezért fájt annak idején sokunknak a Tabán eltűnése. Nemcsak a múlt idők romantikus visszaálmodóinak, hanem történelmi emlékeink féltőinek és megbecsülőinek is. Az elhamarkodott gyökeres rombolás eredménye: a Tabán helye — már negyedik évtizede — úgy-ahogy parkosított pusztaság az állandó „ideiglenesség" miatt. Reméljük, az új hídon át visszaáramlik majd oda újra az élet. Emberi lakásnak valóban alig voltak már méltók és alkalmasak az egymást támogató tabáni házikók, de a fölösleges sietség meghagyhatott volna legalább egy dombnak futó jellegzetes kis utcasort, macskaköves terecskét, emlékeztetőül és élő, szabadtéri múzeumként. A házakban pedig meg lehetett volna tartani vagy be kellett volna rendezni egy-két jellegzetes és korhű tabáni kiskocsmát, régimódi cukrászdát, mézeskalácsboltot, régiségkereskedést vagy emléktárgyüzletet és — az eltűnt érdekes városrész múltjának emlékét összegyűjtő Tabáni Múzeumot (a szétszóródott, de lelkes hagyományközösségben élő „őslakók" néhány éve igen érdekes és gazdag kiállítás anyagát hordták egybe). A világért nem gondolunk azonban olyanféle halott és poros, gyerekámító panoptikumra, mint a prágai Aranycsinálók utcája: a múlt képe is csak az élet eleven természetességében hiteles. A rombolás előtt pedig filmet, légifelvételeket kellett volna készíteni a jellegzetes városképi részletekről, épületekről, sőt részletes fényképeket a lakásokról, üzletekről, kiskocsmákról is. Hasonlóképpen kellene most gondolkodni a Józsefváros nemsokára elmúló negyedének a várostörténet számára való megörökítéséről. Ezen a tájon nemcsak Hábetlerek laktak, hanem itt élt Táncsics Mihály is. Hetvenhárom éves, amikor három emberéletre való munka, harc szenvedés, bujdosás, börtön után, félig vakon, de az őt képviselőjükké választó orosháziak bizalmán fellelkesülve s további írói munkásságának sikerében reménykedve elhatározta, hogy régi kis háza helyén újat épít, bankkölcsönből. Talán arra számított, hogy e befektetéssel biztosítja hátralevő éveit. Nemcsak a lakbér jövedelem csillogott azonban előtte: az a cél is vezette, hogy méltányos bérért rendes, egészséges lakást adhasson a munkásembereknek. A külvárosokban dívó szokással ellentétben nem épített tehát pincelakásokat. Jól tudta, mi az: a föld alatt lakni. Ugyanezen a helyen, régi házuk alatt, nyolc évig élt 1849 után egy föld alatti rejtekben, és dolgozott, írt szakadatlanul. Az új ház alapkövének ünnepélyes letételére is jelképes napot választott: 1872. március 15-ét. Emlékiratot helyezett el az alapkőbe, s a forradalmár meg nem alkuvó, bátor őszinteségével vázolja benne a kiegyezés utáni látszat-egyenjogúságra rácáfoló közállapotokat. „Mégis arról vagyok meggyőződve — írja — hogy akkor, midőn majd e sorok az alapkő alól napfényre jutnak: Hunnia hatalmas, a magyar nemzet dicső leend." Mindazt, amit Táncsics az emlékiratban keserűen fölpanaszol, szinte pontról pontra orvosolta a történelem, ő maga azonban fájdalmasan csalódott terveiben: lakói azzal hálálták meg emberségét, hogy adósok maradtak a házbérrel; könyveire sem előfizető, sem kiadó, sem mecénás nem akadt. Családjának megélhetése is keserves gond volt, nemhogy a kölcsönt törleszteni tudta volna. Közben beütött a pénzügyi válság. Szorultságában Táncsics, aki az egykori falusi segédtanítóból egész népének szenvedélyes tanítója lett, fölajánlotta házát a fővárosnak, vegyék meg iskola céljára, legalább ez a vigasztalása meglegyen. ígértek mindent, semmit sem tettek. "Végül is a házat árverésen, értékének egyötödéért elkótyavetyélték. Négyévi „háziuraság" után Táncsics még a fedelet is elvesztette a feje fölül. A hetvenhét éves aggastyán ismét vándorbotot fogott kezébe. A ház ma is ott áll még, aránylag épen és jó karban, a lebontásra ítélt Tömő utca elején. Alapkövében Táncsics emlékirata, törhetetlen A Józsefvárosnak a Práter utca és az Üllői út közötti része