Budapest, 1966. (4. évfolyam)

3. szám június - Jobbágy Károly: Budapest dicsérete (vers)

Félperc alatt kitéptem a megírt három oldalt, fél óra alatt elkészültem az új naplóélményekkel. Fájt a szívem — és diadalmasan dobogott a szívem. Felültettem, kijátszottam, fölényesen, könnyedén becsaptam, megcsaltam Etelka nénit. 10 - Még mindig nem hallom a rímet! — intett újabb feketéje mellől Maros. Megnyugtattam. — Rögtön harsogni fog. II Aznap vacsora után felolvastam a naplómat. Az első három napot. A nyilvánosságnak szánt, átrajzolt, lesimított, kifényezett, unalmasra lapított három napot. Sikerem volt, megbuktam. Megbuktam, mert mindenki unta. Nagyokat ásítottak, legszívesebben elhallgattattak volna — de nem lehetett. Etelka néni nem engedte, ő is unta, de ez a nyelv az ő természetes nyelve volt. ö komolyan bólogatott, szívből helyeselt. (Szívből? Talán.) És sikerem is volt, mert mindenkit becsaptam. Még Kornél bácsit is. Én tudtam, mi van az ő szívükben, de ők nem is sejtették az én szívem titkait. 12 — Szóval úgy gondolod, hogy Koncz is két naplót ír a műtermében ... — kezdte volna összegezni régi és friss élményeimet Maros. De én megakasztottam. — Várj... Még nem tudod a végét. — Az is van ? Szívembe nyilallt a régi undor. — Azontúl minden este fel kellett olvasnom a naplómat. Egyre magasztosabb élményeimet, Etelka néni emelkedett, magasztos stílusában. Miről ? Ó, hát mindenről. A tevékeny és szép nyárról hazánk fővárosában. A Gellérthegyről, amit Gellért püspökünkről neveztek el, akinek szobra ott áll a hegy oldalában. A Duna egyik gyöngyszeméről, a Szigetről, mely Margit királylánytól nyerte szép nevét. De nemcsak földrajzi vonatkozásokat kellett kimerítenem. Etelka néni gyöngéd unszolására rá kellett térnem a családra is, igen, rájuk, Etelka néniékre, mindannyiukra: meghitt, szép, harmonikus életükre. Külön-külön ecsetelnem kellett erényeiket, nemcsak Etelka néniét, de még Jolánkáét is, még a két taknyosét is, Ágiét és Juciét, Kornél bácsit nem is említve. Szóval családi krónikás lettem, történetíró, a folyékony hazugság nagymestere ... Maros elgondolkodott. — Csak asszonánc ... — mondta végül. — Mert igaz, a két naplóírás egybevág, Konczé* meg a tied... De mégis csak asszonánc, és nem tiszta rím ... Miért ? Mert te boldogtalanul írtad a naplódat, Koncz viszont mind a két naplójában boldog. A kiállításain is vigyorog, és boldog vigyorgással dugdossa középkori miniatúrákról lopott tájképeit boldog-boldogtalan elé Szóval csak asszonánc. Belenyugodtam. JOBBÁGY KÁROLY Budapest dicsérete (a prágai várból, a Hradzsinból szétnézvej I. Ó, Prága, Prága! Csodák szigete! Kőcsipkéid megbabonázva nézem. Az esti nap arannyal hinti be az utcákat és tornyokat merészen s a Moldva tükrén átnyúló hidak vízbemerítik sötét árnyukat. Reggel óta csak járok elszorult szívvel a város szűk utcáiban. Körülölel félévezrednyi múlt: V. László . . . Mátyás ... itt suhan. E tornyok alatt, falak közt... igen, itt tűnődhetek emlékeimen. Annyi gazdagság, múlttól meghagyott érték tolong itt egymás tetején, hogy a tatár-dúlt, török-nyaggatott föld fia ámul, szédeleg szegény s míg számolja, hogy mi, mióta áll? — otthon barangol kis romjainál. II. A Károly-hídra látok. Szobrain fény palást, izzó rubintköpeny ég. Mikor Visegrád omlott össze, mint hamu, s a vörös márványkút vizét vér tarkította s lassan elapadt... — Itt hintók szálltak, bokrétás lovak. Itt béke volt. . . S mikor lángokban állt Buda; alatta véres volt a hant. Szobieszki s nem bánva a halált, magyar, cseh, német — törökre rohant, — a Lőportorony csipkéi előtt sétálgattak a szép prágai nők. S amikor Hentzi a várban rekedt ágyúival a pesti dunasort lövette, meg a hős honvédeket s még Görgey is sírt... Itt csend honolt. A Tyn templomban is szállt füst; de bú, bánat nélkül, — mert tömjén-illatú. És így tovább . .. Osztrákok, németek bontották Pestet, — Hisz nem az övék! — Egy nap ledőlt az ó török mecset, a Fehérvári-kapu s vele még a Hatvani... s a kis Császár-malom. Nem volt számukra mentség, oltalom. S végül, ami még mindig megmaradt a történelem kegyességeként, — máglyára dobták a germán vadak az egész Várat negyvennégy telén. Folyt a harc itt is, izzón, véresen. De nem pusztult nagy érték semmi sem. III. Ó, boldog nép! Ne szólj meg érte hát, hogy ilyen bús és ily felzaklatott hangen dicsérem azt a sok csodát, mit elém tár sok tered, templomod. Egy öreg falnak dőlve figyelem, hogy tűnik minden kék párába lenn. S amíg a homály éjbe tünteti a lenti, karcsú káprázatokat, az enyéim bukkannak égve ki, az elpusztultak, annyi év alatt, csak úgy, ahogyan olvastam s belül őrzöm képük feledhetetlenül: ... Oszlopok jönnek, faragott kapuk, erkélyek, büszke, régi címerek. Egy felhőn, mely a város fele fut, Aquincum széles cirkusza lebeg, az üléssorok csontfehér kövén — hogy jobban lássak — feljebb lépek én és részegülten — mert csak az tehet — ki a halálon, dúló háborún túl is feléleszt hullt emlékeket — tántorgok át a széles várkapun, s mondom magamban, mit elémbe fest képzeletem: Ó, szép vagy Budapest! Szép vagy, hatalmas, pusztító csaták helye, tűzvészek, jeges árvizek völgye! Forrongó, nyugtalan világ, lázadók fészke, hősök szigete. Elismerem: van város régi, szebb, — de lehet nékem Nálad kedvesebb? Nem cserélnélek semmiért, soha. Nem tudnék élni másutt boldogan. Csábít idegen, új nők mosolya, de örök élmény csak benned fogan. Megyek! Éjfélkor indul a vonat. Ég veled béke! Arany alkonyat!