Budapest, 1966. (4. évfolyam)

3. szám június - Illés Endre: A titkos boldogság veszedel-mei (tárca)

Illés Endre A titkos boldogság veszedelmei Összefonódó történet a naplóírásról, egy város csalóka felfedezéséről és a hazugság folyékonyságáról tizenkét fejezetben 1 Költők, lektorok, fiatal színészek asztalához ültem az étteremben. Koncz is ott volt, a festő. — Ma kitűnő a borjúpörköltünk ajánlotta a pincér. Azt rendeltem. Az asztalnál elkeseredett tusakodás folyt. A rímek különböző nemeit taglalták a fiúk, szebbnél szebb példákkal az ekhós, a halmozott, a toldalékos, a hézagos rímeket, majd a fél-, a kereszt-, a visszatérő és az ölelkező kádenciákat: belevörösödtek, ki tud furcsábbat, különösebbet, cifrábbat? Mindenki tudott. Akik ott ültek, mind remekeltek. Hogyan nevezte Csokonai a rímet? — szorongatta Kiriák a szomszédját. Sarkalat! — vágta ki rögtön Dobai. Oláh Gabi körülnézett. És hatszótagos rímet mondana-e valaki ? Petőfi megfelel? jelentkezett szerényen Maros. Már mondta is: „A palack fenekét nem lelik, akárhogy — Iparkodnak, újra megtelik, ha már fogy". Az összecsendülő hat szótagra magam is felnéztem — szép volt. Olyan szép, hogy senki nem tudott szebbet mondani. A kínrímek után áttértek a tompa rímekre. Később kettesben maradtam Marossal. Kissé egyoldalú volt a vetélkedő . . . Versek, mindig csak versek. Miért ? Tudsz mást is ? kérdezte Maros. Emlékek is összecsengenek. Emberek is rímelnek egymással. Néha valamilyen erős élmény lehet a rímhívó ... Maros fáradtan megadta magát. Szóval történeted van. Halljuk ... 2 Tegnap fent voltam Koncz műtermében. — ő a rímhívó? — A képei. Melyik sorozatát mutatta? — Amit különben nem mutogat. Koncz öregasszonyokat festett. Dunaújvárosi Duna-partot, reggeli piacot, víz felett hidat, szegfűmezőt, gyerekjátszóteret, mindig és mindent fények kardsuhintásaival. Még öregasszonyait is felderítette a sok fény. Ezek a fényes képek azután sorra bekéredzkedtek a legtöbb tárlatra. De Koncz tudott mást is. Ilyenkor elhagyta az öregasszonyokat, a gyerekeket, a játszóteret, a partot, a hidat, mindent, aminek kiterjedése és súlya volt csak a fényhez ragaszkodott. Az ő fényei mindent feloldottak. Vásznain Mondrian kockái olvadoztak gyengéd rózsaszín és harsány kék világításokban, Soulages barna keresztjei, Da Silva hegyes tusvonalkái, Lapoujade pacnijai tűntek fel kartonjain. Sok-sok piros és zöld fényben jelentkezett Herbin Gömbvénusza is, halványabb kékben Picabia gyufahajú fiatalasszonya — de nem idegenkedett Miro zsúfoltabb síkjaitól sem, Chagall összetettségétől, vagy Kandinsky kacér mélytengeri aszimmetriájától. Maros félbeszakított. Hát a legújabbat nem mutatta? Persze, a legújabb kísérleteit. Mert Koncz nem tudott egyetlen stílusba beleragadni: legújabban a középkori francia miniatúrák izgatták, a Trés Riehes Hernes finom tájképei, természetesen ezek is erősen feloldva, fényben, homályban, sejtelemben, az anyagtalanság félvilágításában. Félve, kis műterme rejtett világításában mutatta új képeit. Ezeket persze csak magamnak és barátaimnak. Tegnap nekem is. 3 Maros még egy feketét rendelt. Szóval Koncz műterme a rímhívó ... És mivel rímeiteted ? Ne türelmetlenkedj... Máris mondom. Legalább többszótagos rím? Fülsértően jó rím. 4 Más gyerek vidékre megy vakációzni. A Balatonra, a Mátrába, a Duna mellé, vízbe, erdőkbe, homokra. De én vidéki voltam, én Pestet kértem. Tízegynéhány éves voltam, amikor először láttam Pestet. Persze nyáron, vizsgák után, lángolva és olvadozva az ordító fényekben. Rokonok fogadtak be, Kornél bácsiék. Az első világháború után voltunk. Akkor még árultak olyan szépen bekötött albumokat, melyeknek tartalma kétszáz üres, hófehér lap és a sötét táblán arany betűk hivalkodtak: Naplóm. Naplóval felszerelve indultam Pestre, hogy majd napról napra feljegyezzem élményeimet. 5 Első nap az első élmény. Erre még Horváth Feri figyelmeztetett odahaza. Meg kell állni a Lánchídnál, háttal a Dunának, körülbelül félúton a híd és a pesti szállodasor között, s ha az ember innen nézi a nagy író és államférfi szobrát, a gondterhelt, kissé görnyedt alakot, tétován leeresztett kezét — a nagy férfi egészen olyan, persze csak oldalról nézve, mintha éppen most gombolná ki a nadrágját és... igen, egészen olyan, mintha éppen vizelni készülne. A braguette-jét figyeld ... — okított Horváth Feri. A braguette francia szó, a nadrág hasítékát jelenti. Feri szívesen kérkedett francia tudásával. Volt odahaza egy francia szótáruk, abban böngészte órák hosszat a kedvére való szavakat. Ifjúkorunkban a legjobb barátaink mérgeznek leghatásosabban. Restellem de első budapesti élményem ez a szégyellnivaló, zavaros, kaján pillanat: a nagy író és államférfi szobra, oldalnézetben. Megnéztem, amit meg kellett néznem. Majd hazamentem Kornél bácsiékhoz és beírtam az élményt a naplómba. 6 Második nap. Kornél bácsi sétáltatott Pesten. Mutogatta a körutakat, a házakat, a nagy hivatalokat, a felső- és alsóvezetékes villamosokat, majd a Nyugati pályaudvar közelében megálltunk egy emeletes épület előtt. Na, ide betérünk. A London Szálló sörözője volt, ahová betértünk. Kornál bácsi rögtön sört rendelt mindkettőnknek. — De erről Etelka nénédnek egy szót sem. Etelka néném természetesen a felesége volt. Már a második titkát őriztem Kornél bácsinak. Mielőtt elindultunk volna, véletlenül benéztem a szobájába és láttam, hogy egy vastag könyvet rázogat, a könyvből hatosok meg koronák hullanak ki. Felszedte a szőnyegről a pénzt, egy szót sem szólt, csak rámhunyorított. 7