Budapest, 1947. (3. évfolyam)

12. szám - GYERGYAI ALBERT: Francia művészet a Szépművészeti Múzeumban

GYERGYA 1 ALBERT Francia művészei a Szépművészeti Múzeumban Daumier : Archimedes ÜOMH3 : ApxHMe;! Daumier : Archimedes Daumier : Arehimede Magyarok és idegenek, itthonélők és külföldetjárók egyformán hálásak lehetnek a Szépművészeti Múzeumnak : romjai közt s alig ocsúdva a pusztítás zűrzavarából, máris újrarendezi és sorra mutatja gyűjteményeit, többek közt 19. és 20. századi franciáit. Teszi ezt minden bizonnyal hódolatul a franciáknak, mert hiszen épp e két században mi is, mint egész Európa, a francia művészetnek köszönhetünk legtöbbet, másrészt jogos önérzettel, mert Páristól messzire és szegénységünk ellenére fraticia szigetet varázsolt a Városliget peremére, ahol ma már nemcsak elszórt s finnyás műkedvelők lézengenek, hanem köznap is, vasárnap is egész lelkes csoportjai a szépségre áhítozó fiatalságnak. Aki emlékszik a Szépművészeti régi francia termére, amelynek szűk és homályos keretében sehogysem érvényesültek az egyes képek, az ma csak örömmel járhatkelhet a földszinti két terem francia képei, szobrai és főképen rajzai között, s alig meri elhinni, hogy ennyi sok kincs mind a miénk, a sors, a jó vezetés, a szerencsés tapintat s a műgyűjtői áldozatkészség jóvoltából. Világosabb termekben, szellősebb elrendezésben még erősebb, még teljesebb lehetne ez a jóérzésünk s idővel talán sor kerül rá, hogy mint Páris múzeumaiban, bizonyos tanító célzattal, történelmi s technikai távlatban mutassák nálunk is újkori gyűjteményeinknek ezt a jelentékeny sorozatát. Ez a sorozat nem hiánytalan s ahhoz, hogy teljes képet adjon akár a mult századi, akár a mai francia festészetről, nem egy nagy név hiányzik belőle s az itt látható művek sem mindig a legjellemzőbbek, ha a művészek egyéni vagy az irányok történeti jelentőségét mérlegeljük. Viszont Franciaországon kívül kevés oly képtár van Európában, ahol, mint nálunk, a közelmúlt nagy francia festészetét olyan komoly művekkel s olyan kevés hézaggal lehetne élvezni és tanulmányozni. Hol az a város, ahol együtt, egyetlen nyilvános gyűjteményben öt szebbnél-szebb Gauguin-művet, Corot-nak négy alkotását, Delacroix-nak hét vásznát és lapját, Manet-nak négy képét és rajzát, Renoir-nak nyolc munkáját, Millet-nek öt rajzát és vízfestményét, Monetnek három jelentős képét láthatják a műkedvelők — hogy csak a legnagyobb neveket s a legfeltűnőbb szerzeményeket említsük? S itt mindjárt felvethetjük a kérdést, miért nincs, holott könnyebben lehetne hasoidó német gyűjteményünk s miért nem éreztük soha egy ilyen gyűjtemény szükségét ? Mi vonzotta s mi vonzza úgy művészeinket és műkedvelőinket a francia művészethez ? Petrovics Elek és Majovszky Pál, Hatvanyék és Meiler Simon mért szorítkoztak oly egyértelműn a franciák gyűjtésére ? S mit köszönhet művészetünk s ezzel együtt műveltségünk a francia és különösen a mult századi francia művészetnek ? Semmi sem volna egyszerűbb, amellett tanulságosabb és mulatságosabb, mint idézni azokat a sokszor igen szellemes és mélyreható elméleteket, amelyek a magyar és a francia lélek rokonságát, Kelet és Nyugat kölcsönös vonzóerejét magyarázzák. Ezekben az elméletekben sok az igazság és az önkény, sok a finom megfigyelés és a színes délibáb s épp mivel csak elméletek, sokkal általánosabbak és elvontabbak, semhogy oly kézzelfogható s szemmel lemérhető tényről, mint aminő a magyar s a francia festészet kapcsolata, lényeges vagy csak érdemleges megállapításokhoz vezethessenek. Egy bizonyos : másfélszáz éve minden nemzet művészei a franciákhoz járnak iskolába, épúgy, mint pár századdal előbb a renaissance-kori olaszokhoz, mivel tőlük tanulhatják a legtöbb mesterségbeli tudást, mivel náluk találják a nagy festői hagyományok legelevenebb folytatását s mivel ott érzik leginkább a művészi bátorságnak. szabadságnak és eredetiségnek azt a lázas légkörét, amely az idegen művészeket még akkor is megtermékenyíti, ha időnkint, elsőrangú példák vagy mesterművek 451