Budapest, 1947. (3. évfolyam)

12. szám - GYERGYAI ALBERT: Francia művészet a Szépművészeti Múzeumban

Cézanne : Önarckép. Ce3aHH: AßTonopTper Cézanne : Self-portrait Cézanne : Portrait de l'artiste. Corot : Kecskepásztor Kopo : K03HH naCTyx Corot : Goatherd Corot : Gardeur de chévres. hiányában, kisebbrendű mintákkal és ösztönzőkkel kell beérniük. A francia művészek egy hatalmas, virágzó, régi és sokágú család tagjai, ahol a francia ősök mellett olasz, spanyol, németalföldi, sőt angol elődök is szerepelnek s ilymódon egyesülnek benne az európai művészet legmaradandóbb vívmányai. Delacroix Rubensre, Manet Velasquezre mutat vissza; Corot Vermeert, Cézanne Grecot, Courbet Frans Halsot idézi ; Maillol az egész egyiptomi és ó-görög szobrászatot — s ugyanakkor mindegyik a maga korának és nemzetének autentikus gyermeke. Száz éve minden nemzet művészei tanulnak a franciáktól, magyarok úgy, mint románok, svájciak úgy, mint skandinávok, csak a tanulás mikéntjében, a tanulás eredményében van különbség, nemzetek, méginkább nemzedékek s főképp egyéniségek szerint. Itt, ezen a területen, mintha a mi műtörténészeink kissé szigorúan ítélkeznének. Hihetünk-e Kállai Ernő megvesztegető érvelésének, amely szerint a mi művészeink a franciáktól nem annyira szellemük tisztázó, harmonizáló és szervező erejét tanulták el, mint inkább művészetüknek külszínét és érzékiségét? S hallgassunk-e Genthon Istvánra, aki meg úgy érzi, hogy művészeink szinte sosem a legnagyobb, hanem csak a másodrendű franciákhoz jártak iskolába : Madarász csak Delaroche-hoz és nem Delacroix-hoz, a nagybányaiak Bastien-Lepage-hoz s még Vaszary is csak Van Dongenhez, hogy a kirívóbb példáknál maradjunk ? E sorok írója nem műkritikus s még kevésbbé műtörténész, egyszerűen rzereti a magyar és a francia j'estészetet — ezért csak habozva és félénken kockáztatja meg ellenvetéseit ezekre a kegyetlen általánosításokra. Először is : ahány festő, annyifélét s annyiféleképen tanulhatott és tanulhat a franciáktól. Másodszor : hol van a határ, s főképen a franciáknál, elsőrendű és másodrendű mesterek között? S nem tanulhatunk-e sokszor többet másodrendűnek bélyegzett, de vérbeli művészektől éspedig nemcsak a festészetben, hanem a zenében és az irodalomban is ? S hartnadszor : meddig tartanak a végérvényesnek vélt ítéletek ? Nemrég egy külföldi képtárban magyar művészekkel jártam, akik a képek tömkelegében azonnal ráismertek a franciákra s lelkes egyértelműséggel nem a képek »érzékiségét«, nem is a »külszínét« csodálták, hanem — bármily hihetetlen — e képek szervességét és megszerkesztését ! És hogyha már az ártalmatlan általánosságoknál maradunk, ne hallgassunk-e Tolnay Károly kevésbbé apodiktikus véleményére, aki főképp abban látja a magyar és a francia impresszionizmus különbségét, hogy a miénk habozóbb és óvatosabb az újításban, kevésbé bátran oldja fel a formákat az atmoszférában és kevésbé eltökélten a színeket a napfényben ? A józanság, a tartózkodás, a párisi vívmányok mértékletes meghonosítása már csak azért is tetszhetik többé-kevésbé meggyőzőnek, mert nemcsak a festészetben, hanem a művészet és a szellem más terein is észlelhető. Ha végigsétálunk a két termen, nem egy francia név vagy mű azonnal egy vele rokon magyar nevet vagy művet idéz elénk — s valljuk meg : ennek a kiállításnak talán nem ez az utolsó, ha nem is a legnagyobb vagy egyetlen varázsa. Victor Hugo szépiái előtt egy magyar költő, Kisfaludy Károly festményeire gondolunk, két géniusz. két költősors tragikus és mérhetetlen különbségével. A Courbet-tájak Munkácsy-tájait s Ribot csöpp feketefehér lapja megint Munkácsyt vetítik elénk. Daubigny, Diaz és Troyon, az itt szereplő barbizoniak, a mi képzeletünkben Paál Lászlóval párosulnak, még akkor is, ha egyébként tudjuk, hogy Barbizon bűvös neve az egyetlen kapcsolat köztük. Bastien-Lepage talán nem »nagy festő«, de Temetője, a mi számunkra, egész Nagybányát magával hozza s már azzal a többlettel szépül, amit Nagybánya adott hozzá. Charles Emilé Jacque-ot talán már hazájában 452