Budapest, 1947. (3. évfolyam)

2.szám - ACZÉL TAMÁS: Folyosó (Elbeszélés)

nem is néz a vasalóra. A fekete fogantyú alatt megpihen még egy tűzpiros pihe, de az is kialszik. Nehezen gondolkozik, biztosan a melegtől. Biztosan attól. Szeretné látni a szobaurat, most hirtelen egy pillanatra nagyon kívánja, hogy előjöjjön valahonnan a lépcsőház homálya mögül, de ez a vágy is, mint minden, egy lobbanás után kialszik. Esőt, csak esőt, vagy jöjjön Szabóné huga, vagy bánja is akármi, csak hűvösség. Szabóné ebben a pillanatban éppen a lépcsőház felé néz. Sötét odu a lépcsőház, piszkos, de ki takarítaná ilyenkor, a vici is liheg, ott ül a pincelépcsőn. Nem tudja jól lát-e vagy csak fáradt szeme vetít elé egy képet, az elsőemeleti kanyarban, mintha egy szőke fejet látna megvillanni. Már el is tűnik a fal mögött s Szabóné most már ellenőrizni szeretné önmagát. A következő ablakot figyeli, hogy meglássa a felbukkanót. S nem tévedett! A szőke fej feltűnik az ablak mögött, elmegy s már nincs is. Hanem utána jön — s most nagyot ver Szabóné szíve — egy sötét ruha, különös, imbolygóan feszes járás — ez csak! s nem is gondolja végig a gondolatot, agyában, szívében gyorsütemű izgalom ver fészket. Hullámzik fel-le a pillanat, mint a háborgó víz. Vájjon jól látott-e? Nem mer szólni, nehogy, ha téved, kigúnyolják a többiek, a csípősnyelvű Krénn,é vagy a gúnyoros Illés Etel. Egy fél pillantást vet oldalra Krénné felé s ebben a pillanatban megbizonyosodik arról, liogy helyesen látott. Krénné arca hamuszürke, mint aki rossz hírt hall, — de a következő másodpercben a szőke nő felvillanó alakja mögött megjelenik a szobaúr. Krénné mellére szorítaná most megint a kezét, de megdermed s mozdulatlan, talán hang sem jönne a torkán, pedig sikoltani szeretne, nagyot és éleset, sikoltani s hírül adni a világnak, hogy mi történt! Jóságos ég — gondolja s szeme előtt összeolvadnak az alakok, az asszonyok, az udvar, az uborkásüveg s pupillájának kitágult vonalában csak a sötétbajuszos férfi mozog egyre közelebb — jóságos ég, a szobaúr ilyenkor hazajött! Még nem tudja, csak érzi, hogy itt valami különösen rendkívüli esemény történt, vagy történni fog s halvány, vékony remény oson át rajta, talán még csak fog történni s ennek ő is tanuja lesz. Mintha kimozdulna a világ a helyéből, órája nincs, nem tudja hány óra lehet, vagy tán a melegtől van? hirtelen ingásba kezd a folyosó. Különös, csendes öröm lopakodik beléje s egyszersmind félelem. Itt valami történni fog — figyelmezteti magát s az örömébe mély barázdát húz a félelem. Hátha megöli a nőt — rémüldözik s elsápad, hátha kihajítja az ablakon, a postásék ilyenkor nincsenek itthon, mindent megtehet ezzel a szerencsétlen, szőke nővel! S felcsukló izgalommal gondol most Szabóné bugára, aki talán minden percben itt lehet, s akkor ő nem veheti ki teljesen a neki járó részt abből az izgalomból. Gyilkosságot szimatoltam már, amikor feljöttek a lépcsőn — így fogja mondani a rendőrtisztnek, aki majd kihallgatja. S büszke, hogy előre tud mindent. Illésné falhoztámaszkodva figyeli, ahogy elmennek előtte. Végtelen fáradság csukódik a szeme fölé s csak nagyon távolról, nagyon halványan érez egy kevés izgalomfélét, amint elvonul előtte a férfi meg a nő. Megzörren a kulcs a zárban, kinyílik, becsukódik az ajtó. Mintha álmodtak volna,' olyan üres a folyosó. Pedig ott voltak, ott voltak! Ilyenkor! Krénné és Szabóné, mintha összebeszéltek volna, egyszerre indulnak el Illésné felé, akinek az ajtaja szomszédos a postatisztviselőével. A szenzáció felvillanyozza mindegyiküket s nem is törődnek már a meleggel. Pedig meleg van. Egyre fokozódó, irgalmatlan hőség. Két lépés után Szabóné lelassít. Érdemes sietni ezek miatt? Érdemes izzadni —- gondolja s még csak annyit szeretne megkérdezni Krénnétől, hogy látta-e a nő ruháját? Selyemruha lehetett, vagy vászon, nem is emlékszik rá pontosan, kiejti a képet az agyából. — Látta, —kérdezi Krénné, — látta? Azt akarja kérdezni, hogy látta-e milyen vad kifejezése volt a szobaúrnak, amikor végigment a folyosón. De nem mondja végig a mondatot, oly roppantul kiszáradt a torka. Csak rápillant Szabónéra, aki egy lépést jött közelebb, aztán megáll odatámaszkodva a falhoz. Egy cinkos pillantást vet feléje, mintha azt mondaná, mit is akart mondani? nos igen, azt, hogy milyen izé, milyen szenzáció ez, hogy a szobaúr, hogy a szobaúr, — ilyenkor, s csak azt érzi, hogy zsibbadság száll az agyára s akárhogyan is erőlködik, nem tud másra gondolni, mint egy iszonyatosan rongyos harisnyára, amit még ma meg kell stoppolni a férjének. Szabóné áll a folyosón lehúnyt szemmel s az ecetre gondol, amit bele kell tenni a tökfőzelékbe s arra, hogy egy kevés cukrot is kellene törni a ragyogó sárgaréz mozsárban, de kinek van ereje? Jézusom, kinek van ereje felemelni a mozsártörőt? Messziről mintha még látná az előbbi két alakot, de olyan mindez, mintha süllyedne, mintha visszasüllyedne valahová. Valamilyen szürke aknába süllyed s így lehunyt szemén keresztül is látja, hogy sötétedik a liftakna fala. Kellemes, megszokott homály veszi körül, olyan mindennaposán ismert homály, finom, langyos hétköznapi homály s Szabóné megnyugszik. Nem látja — még mindig csukva van a szeme, — de érzi, hogy a levegőben végigsurran a vasaló, széles, lengő ívet ír le s orrába ismét besurran a kipattanó szikra kellemes, tompa illata. 39