Budapest, 1947. (3. évfolyam)

2.szám - ACZÉL TAMÁS: Folyosó (Elbeszélés)

el kellett menni látogatóba egy ilyen prolihoz. Keresztelő volt, nem lehetett visszautasítani. Micsoda szag volt, jóságos Isten, micsoda szag! S a muskátlira gondol az ablakukban. Szabóné zavarja meg a tűnődésben. — Azt hiszem — mondja lassan, vontatottan, még a hangját is nehezen cipeli, hát még a testét — délutánra eső lesz. Nem maradhat ilyen fülledt a levegő. Illésné szól közbe, kihozza a vasalót s himbálja. Szép, piros szikrák röppennek a levegőben, egy ideig mintha odaszegeznék a pillantásukat. Egyet gondolnak : hogy bír ilyenkor ennyit mozogni. — Fáj a reumám, — mondja - s ez biztosan esőt hoz. — Megérzem a szagát is, — teszi hozzá Krénné. — Nézzék csak a napot. Olyan fátyolos vagy mi. Én ismerem, ez eső előtti nap. Szabóné közben bemegy a konyhába s kijön. — Kész az ebéd? — kérdezi Illésné s még mindig himbálja a vasalót. — Kész — válaszol az asszony. — Most mit csináljak? — Maga is unatkozik? — kérdezi a sovány Krénné, a raktáros felesége. — Olyan unalmasak ezek a délelőttök, ezek a hétköznapok. Fojtottan beszél, szinte gőzölög. Úgy érzi, hogy valamit kellene csinálnia, de nem jut eszébe semmi. Csak áll az ajtó előtt és nézi a vasalóból kivillanó szikrákat. — Jó lenne, ha legalább esne, — mondja Illésné. — Szép nagy zápor. Jég is jöhetne. Szeretem szopogatni a jeget, az hűs. — És nyel egyet, mert képzeletben szájában megfordít egy jégdarabot. — Azt hiszem ma eljön a búgom, — mondja tűnődve Szabóné, az asztalos felesége. —Már két hete nem volt itt. — Aki Budán lakik? — kérdi érdeklődve Krénné. — Az, — válaszolja az asztalos felesége. — Biztosan eljön? — Nem tudom, — mondja lankadtan Szabóné, —remélem. — Én is, — mondja kicsit irigykedve a raktárosné, — s talán fog is mesélni valami érdekeset. — Igen, — fűzi tovább a szabó felesége, — mindig olyan érdekeseket szok mesélni. Itt megakad a beszélgetés. Lehet, hogy jön a buga, lehet, hogy az eső. Mindegy, csak valami jönne. Rettenetes ez az unalom, így gondolkozik Krénné, aki valamikor lakkozta a lábakörmeit. Ha elj ön a huga — gondolja Illésné, megkérdezem, milyen az élet Budán. Biztosan jobb, mint itt — és keserűen sóhajtva leteszi a vasat. Elég, nem csinálja tovább. Nagy, széles, idomtalan fáradság üli meg, le kellene hűnynia a szemét. Egy-két pillanatig még erőlködik, de aztán belenyugszik ; lecsuklik a pillája. Szabóné leemeli az uborkásüveg tetejét és belenéz. Még éretlen, gondolja és mutatóujját beledugja a vízbe. Kapor tekeredik az ujjára és érzi a vízben málló kenyeret. Könnyű észrevétlen gyűlölet szállja meg, olyan csak, mint egy hányinger. A szótlanságból Krénné rezzen fel. — Látták ma már a szobaurat? — kérdi szokatlan élénkséggel. A másik kettőbe hirtelen mintha egy kis élet lopakodna. Illésné is felemeli a szempilláját, de még nem szól. Szabóné mondja : — Reggel láttam, amikor elment. Berántotta maga után az ajtót, és hóna alá csapta az aktatáskáját. Most már Illésné sem állhatja meg. — Nagyon dühös volt? — Nagyon — mondja Szabóné és nagyobb nyomaték kedvéért szuszog is hozzá. Mintha valahonnan frissítő szellő szállt volna ide. Igen, a szobaúr! Illésék mellett lakik a postatisztviselőnél. A postatisztviselővel egyikük sincs jóban, nagyon fennhordja az orrát. Ő is, meg az asszonya is. Mintha az én uram nem lenne tisztviselő, gondolja megvetően Krénné. Hát itt lakik a szobaúr. Magas, fekete férfi, két hete költözött ide. Fekete szemöldöke vastag fonatban ér össze az orrnyerge felett. A szemei mintha mindig villámokat szórnának. Szabónét perelő asszonynak ismerik az utcában — széltében-hosszában egyaránt, de még ő is tisztelettudóan visszahúzódik, ha a szobaúr döngő léptekkel végigmegy a folyosón. Micsoda léptei vannak! — Katonatiszt lehet ez, — mondja gyakran Krénné és melléreszorítja víztőlmart kezét. Nem tudják kicsoda. A férfi alakját különös, csendes homály lengi be. Talán gyilkos, azért nein szól soha egyetlen szót sem, még csak nem is köszön. Nem akarja, hogy hallják a hangját. Még ez a gondolat is felvetődött Szabónéban s nem is egyszer. De mindig elhessegette magától az ötletet. Mindenesetre éhesen bámulják, ha végigmegy a konyhák előtt. Egyszer valaki látta újságot vásárolni Dani bácsitól, de ez mese lehet. S a pontossága! Minden nap nyolckor megy és hétkor érkezik. Nyolc és hét. Soha egy perccel sem korábban vagy későbben. Szabóné akkor tudja, hogy nyolc óra van, ha a szobaúr kilép az ajtón. S ilyenkor szól Krénnének, szól Illésnének. Neki sincs órája, akár a többieknek. De minek is ide óra, amikor a szobaúr ilyen pontos. Lehetetlen, hogy valaha is elkéssen. Mi lenne akkor az időbeosztással? Reggel, ha kilép az ajtón, ilyenkor indul el Szabóné bevásárolni. S gyakran eltűnődik azon, hogyan is történhet olyasmi, hogy mire leér, alig van gyümölcs a piacon. Nyolc órakor? Úgyjátszik vannak még koránkelők. De vállatvon és sóhajt. S hogy mit csinál a szobaúr nyo.c és hét között? Azt csak a Jóislen tudja — gondolkozik Krénné és melléhez szorítja a kezét, hogy leplezze heves lélekzését. Azt csak a postásék tudnák megmondani — s talán ők sem. Titok ez az ember s tetszik neki. Izgatja ; reggel már előre kidugja a fejét, ha megy s végignézi, amint eltűnik az első emelet fordulóján. Aztán minden visszahull a változatlanba. S ma is dühösen ment el, hóna alá csapva aktatáskáját! Vájjon mi bánthatta, tűnődik Illésné s már 58