Budapest, 1947. (3. évfolyam)

2.szám - ACZÉL TAMÁS: Folyosó (Elbeszélés)

CZÉL TAMÁS Az aszfaltba szép félholdat nyomhat az ember a sarkával. Majdnem elolvad minden. Nincs is ember az utcán, még kutya se. Egy ül csak az egyik árnyékos kapualjban és lógatja a nyelvét, liheg. A Keleti felől mozdonyfüstöt sodor errefelé a levegő. Nem a szél, nincs szél. De a könnyű füstöt lenyomja a levegő, leszáll. Ha csak egy kis hiivös szellő lenne! Nem is szél, csak szellő! A szobákban sincs menedék. A behúzott redőnyök mögött megáll a meleg. S a nyitott ablakokon meg beszáll. Mindegy. Még a sör is — amely pedig a jeges pult alól szökik a pohárba —, még a sör is felmelegszik egy félperc alatt. A folyosóra már nem süt a nap, az udvar közepén húzódik át a fény. De itt is megmarad a meleg. A vasrács olyan forró, mintha kohóból húzta volna ki az ember. A kőkockákra meg ha lecseppen a víz, sisteregve elpárolog. Ha meztelenre vetkőzne Szabóné, — az asztalos felesége — az se segítene. így csak kinyitja az ajtót s kinéz a folyosóra. Sehol egy lélek. A két szomszéd ajtó is kitárva, pedig ettől nem jön enyhülés. Jobbra lakik Krénné, akinek az ura a vasgyárban raktáros, balra Illések. A férfi itt szabóműhelybe jár, reggeltől estig varr. Későn támolyog haza holtfáradtan s éhesen. Csak egy kis eső! Egészen kevés, ha esne, igazán csak annyi, hogy lehűlne a kőkocka, meg a vasrács. Hiába iszik vizet Szabóné, meleg a konyha, főzni kell. Tökfőzelék lesz, meg keménytojás. Hamar megvan, nincs vele sok vesződség. Jönnie kell az esőnek. Olyan vágyódást érez a hűvösség után. hogv megborzong. Aztán a kontyához nyúl. Vizes. És pontosan így van a meleggel a raktáros felesége, meg a szabóé. Áhítoznak az enyhülésért, sóhajtoznak. Ki-kijönnek a folyosóra. — Rettenetes ez a meleg —mondja Krénné és sápadt arca alatt mintha még sápadtabb lenne. Csak ennyit tud mondani. Sovány asszonyka s ezt irigyli tőle Szabóné, aki bizony megvan nyolcvan kiló. De a sovány is éppenúgy hűvösért liheg, mint a kövér. Kevés ellenszenv villan fel benne, de egy pillanat alatt elolvad a melegben. Illésné vasal. Ebben a melegben! — Valamivel csak el kell ütni az időt, — mondja nagyon halkan. Igen, csak nem éppen a vasalással, gondolja Krénné. Különben is beteg lehet ez az asszony. Köhög olykor s ilyenkor szomorú szemmel kapja a zsebkendőjét a szája elé. Lehet, hogy vért köp, csak nem akarja mutatni. Legjobb lenne lefeküdni, elnyújtózni — véli Szabóné s képzeletében megjelenik egy erdő, széles fákkal, hatalmas, árnyékos, füves domboldallal és egy kristálytiszta patak. Lehet, hogy látta már ezt valahol, nem, nem természetben, Jóskáéknál egy képen. — Legalább arra lenne időm, hogy kimenjek a ligetbe — mondja hangosan, mintegy folytatva a gondolatát. És megfordul a liget porban fürdő fái felé, de a házfal eltakarja a kilátást. — Csak szenved az ember, csak szenved, -—mondja a háta mögött a raktáros felesége. Ez — az egész élet. S még ez a meleg is. Elhallgatnak egy kicsit ; mindegyik azon tűnődik, hogy hogyan is enyhíthetné a hőséget. A raktáros felesége szólal meg : — Én elmehettem volna nyaralni, a gyárban volt egy ilyen akció — mondja és elhúzza a száját. S mikor senki sem kérdezi meg, hogy miért nem ment, saját maga hozzáteszi : •— De csak nem megyek ezekkel a prolikkal egyhelyre! Csupa büdös lakatosok, meg esztergályosok. Szaguk van. Elfintorítja az orrát. Ma reggel is mikor takarított, erre gondolt. Egy szobájuk van csak, meg egy konyha, fürdőszoba nincs, a sógorához járnak át fürödni, Budára. De ez a lakás egy valódi tisztviselőé. Egyszer 57 FOLYOSÓ Domanovszky Endre rajzaival