Budapest, 1947. (3. évfolyam)

11. szám - DÉRY TIBOR: Esőben (Elbeszélés)

hunytam bo a szememet. Beláthatod, hogy ez az ágy túl keskeny két termetes öregembernek. Valahányszor a másik oldalamra akartam fordulni, fel kellett keltenem James bácsit, hogy szálljon ki az ágyból, mialatt megfordulok. Meg is náthásodott szegény, már többször tüsszentett. Elfelejtettük elhozni a papucsát, tie lehet, hogy nem találtuk meg ebben a felfordulásban. Nem való öreg embereknek az ilyen kaland. Hozzál egy taxit, fiam. Ferencnek tágranyílt a szeme. De hiszen ágyúzzák a várost néni! - kiáltotta oly hangosan, mintha a süket nagymamával beszélne. Majd abbahagyják, fiam! bólogatott Elza néni szomorú mosolylyal s egy óriási pamaccsal megpúderezte okos s mindig jókedvű krumpliorrát. — Nem való öreg embereknek az ilyen kaland — Állánál fogva felemelte Ferenc arcát és szeretete jeléül gyöngéden s mintegy bátorítóan megpúderezte a gyerek orrát. James bácsi a szekrény elé guggolva lengyel szavakat mormolt. — No eridj, fiam — mondta a néni — hozzál egy taxit. Nem lehet kihívni ezeket a lazacvörös tapétákat. Ferenc kirohant a szobából. Amikor a nagymama szobája elé ért, egy hirtelen sejtelemtől megragadva, belökte az ajtót. A szoba üres volt. Az ágy már be volt vetve, ki volt takarítva, a nagymama fekete bőröndjének hiilt helye. A szobalány megjelent az ajtóban. — Az öreg nagysága hajnalban kiköltözött - mondta. — Azt üzente, hogy ne tessék aggódni, nem lesz neki semmi baja, hazaköltözik. Én hoztam neki a taxit. — Adott borravalót? — - kérdezte Ferenc, aki ismerte nagyanyját. - Nem volt aprópénze — felelte a lány szégyenlősen mosolyogva. Jól van, majd elintézzük — mondta a gyerek levegő után kapkodva. — Hány órakor ment el? — Reggel ötkor. A lány újra elmosolyodott. — Azt mondta, hogy nem akar senkit sem zavarni. Tessék csak mondani, megszökött ? Ferenc visszament a konyhába és felöntötte a teát. Készakarva sokáig bíbelődött el a reggelivel, azon gondolkodván, hogyan s mint közölje szüleivel a nagymama szökését. Valami homályos sejtelem kelt benne arról, hogy szüleivel is nehéz dolga lesz, ha megtudják, hogy James bácsiék is be akarnak költözni. De ezeket talán még le lehet beszélni. Micsoda gyerekesek ezek az öregek, gondolta a gyerek s elpirult a dühtől. De mire a teástálcával karján benyitott a szobába, szülei már mindent tudtak. Síri csendben, szótlanul fogyasztották el reggelijüket. Ferenc jól látta, hogy sem apja, sem anyja nem itta ki teáját, sőt még öccse is undorodva félrehúzta száját. Heves szél fújt odakünn s pillanatonkint megcsörrentette, megzörgette az ablaktáblákat. Egyízben az ajtót is felszakította a huzat s apja fejéről letépte a feketeselyem hálósipkát. — Azt hiszem, mi is beköltözünk? mondta az anyja kérdőn s tekintetét végtelen gyöngédséggel a sipkájától megfosztott öregúrra szegezte. Ennek arca elpirult a dühtől. Megfogta mankóját és a padlóra vágott vele, a tócsa közepére, mely a rosszul csukódó ablak alatt összegyűlt a parketta mélyedésében. A víz széjjelfröccsent a szobában. — Ne ellenkezz folyton! — kiáltotta Ferenc felé fordulva, mielőtt még a gyerek akár csak a száját is kinyithatta volna. — Micsoda új módi ez? Azt hiszed, hogy zsarnokoskodni fogsz fölöttünk? Mit gondolsz tulajdonképen ? —• De édes apukám — dadogta a gyerek elfehéredve - hiszen ágyúznak . . . — Hát aztán — mondta anya és nagyon szelíd mozdulattal Ferenc fejére tette kezét. — Hát aztán ismételte és sírva fakadt. - Öregek vagyunk mi már, fiam. Maradjatok itt ti ketten Józsival s ígérjétek meg, hogy vigyázni fogtok egymásra . . . Nem bírta folytatni a sírástól. — Marhaság! mondta az apja, aki egyébként soha nem használt durva szavakat. — Valamennyien haza megyünk. — A huzat újra feltépte az ajtót. Egy óra alatt minden be volt csomagolva. Minthogy a lány csak két taxit tudott keríteni, az egyikben James bácsiék, a másikban az öregek mentek haza öccsével. Ferenc az őrizetére bízott poggyásszal egyedül maradt a villában, míg az egyik taxi vissza nem jön érte. Változatlanul esett az eső. Néhány perccel azután, hogy a család elment, két férfi egy tántorgó, bekötött fejű embert támogatott be a kertkapun, Ferenc, aki az ablakból nézte őket, azonnal felismerte a házmester fiát, vagy öccsét, aki tegnap a Lánchíd előtt feküdt. Az ember olyan gyönge volt, hogy a kapuig vezető rövid úton többször is megroggyant térdben, össze-összeesett és egyízben neki kellett támasztani egy fának, hogy nehéz teste ki ne csússzék társai keze közül. Fején a kötés sötétvörös volt a vértől. Ferenc kinyitotta az ablakot, megint tisztán hallatszott az ágyúzás. Leszaladt a házmester pincelakásába. A két kísérő már készülődött. Várjanak! — mondta Ferenc izgatottan . A tegnapi sáros, szakadt nadrág volt rajta, a ki nem tisztított cipő. Az idegen, munkáskülsejű férfiak nyilván azt hitték, hogy a házmester családjához tartozik. — Nem érünk rá, fiú — felelte az egyik, mialatt az ajtó felé ment. — Még dolgunk van odalenn, fűzte hozzá s különös mozdulatot tett kezével. Kissé megviselt volt a szeme, de hangja egészen csendes, nyugodt, szinte vidám ; arcán körülbelül olyasfajta elégedett kifejezés, mint az öregekén, amikor elhatározták, hogy visszamennek a helyükre. Ferenc látta, hogy hátsó nadrágzsebéből revolver dudorodik ki. Kikísérte őket a kapuhoz. Visszajövet az ablakhoz ült s mozdulatlanul nézte, mint gomolyog a fák között a köd. A felhő teljesen eltakarta a várost. Megint erősebben esett. 421