Budapest, 1947. (3. évfolyam)

11. szám - DÉRY TIBOR: Esőben (Elbeszélés)

— Nem bírtam hazamenni — mondta Ferenc — ágyúzzák a várost. Ez ugyan egy kis füllentés volt, mert az ágyúzás csak most kezdődött, de Ferenc meg volt sértve, mert senkisem lepődött meg sáros, szakadt, bőrig ázott, csöpögő megjelenésén. Máskor, ha csak egy kicsit is megered az eső, anyja azonnal náthát s tüdőgyulladást emleget. Mindhárman rosszkedvűeknek látszottak. — Ugye, hogy igazam volt? — mondta, hogy tekintélyét helyreállítsa. — Nem hallottátok az ágyúzást? — Semmit sem hallottunk — morogta az apja. — Szent Isten — kiáltotta anyja elkésve s összecsapta kezét — te lenn jártál a városban, mialatt ágyúztak? Megőrültél? Nem megtiltottam, hogy bemenj a városba, ha rendzavarások vannak! Szent Isten, egy csuromvíz vagy s a nadrágod is el van .szakadva. — Kellett ez nekünk, — morogta az apja. Nom lehetett pontosan tudni, hogy mire érti, de Ferencben lassanként az a gyanú kelt lábra, hogy apja személy szerint nincs megelégedve a helyzettel. Amilyen hálátlan természete van, gondolta a gyerek, talán jobb szeretné, ha most odahaza ülhetne az ágyúzott, belvárosi lakásban, Villámlott. A lassú, országosnak ígérkező esőt, mint egy végtelen műkedvelői előadást, gyors, rövid zivatar váltotta fel. A villámok sárga lobbanásai percenként kivilágították a szobát, amelynek falai égszínkékre voltak festve ; a furcsa kék-sárga fényben öccse fel-alá kezdett rohanni a szobában s bíbor trikójában s lángoló vörös fejével úgy festett, mintha épp az egyik villámról ugrott volna be a szobába. Egyikük sem szólt. Apja szürkeszakállas arca rosszkedvűen összeráncolódott, anyja gyomorfájósan nézett maga elé. — Hó, hó — ordította az öccse s vadul rohangászott, lába alatt dörgött a padló. Kibírhatatlan volt. — Hagyd már abba — mondta az anyja. — Legalább a nux vomicát elhoztuk volna, vagy legalább a receptjét. Te sem gondolsz semmire. Tudod, hogy recept nélkül nem adják ki idegen patikában. — Megpróbálom — ajánlkozott Ferenc. — Itt maradsz! — förmedt rá az apja. — Egy lépést sem mozdulsz a lakásból! Egész délután megszakítás nélkül esett. Anyja olykor el-elbóbiskolt, előtte való éjszaka alig aludt valamit az idegen, kemény ágyban, viszeres lábai sajogtak. Apjának a dívány törte fel a farcsontját s mivel oly sovány volt, mint egy meszelőrúd, fázott a fűtetlen szobában, bár a takarón kívül kabátját is magáraterítette. Fűteni nem lehetett, mert kályha nem volt a szobában, a központi fűtés nem működött. Ferenc hébe-hóba kinyitotta az ablakot, hogy hallani-e még az ágyúzást ; olykor lehetett hallani, olykor nem. Távbeszélő nem volt a villában, teljesen el voltak zárva a külvilágtól. Ezer dolga lett volna s apja érthetetlen s hülye makacssága miatt nem mozdulhatott ki a házból. Mogorván ült az ágyon, mert szék nem volt az égszínkék szobában, a körmeit rágta, vagy egy népszerű csillagászattant lapozgatott, valamelyik Móricz-regény helyett csomagolta be tévedésből. Hébekorba begurult az ajtón James bácsi, vagy a felesége, Elza néni ; egyformán alacsonyak, kövérek és rosszkedvűek voltak. Együtt nem jöttek be solia mind a ketten, mert szobájukat nem lehetett kulccsal bezárni s attól féltek, hogy az idegen szobalány kirabolja bőröndjüket. Elza néni jószívű s gunyoros kövér arca, amelyen egyébként oly édesen csillogott mindig a mosoly, mint a frissen sült brióson a tojás fénye, hirtelen egy régi sütetű, vizes zsemlyévé fakult, csupa szárazság volt. James bácsi ugyancsak kövér arcán úgy csillogott a hegyes kecskeszakáll, mint a szurok ; savanyú kedvében olykor lengyel szavakat kevert panaszaiba ; Varsóban született s ha rossz kedve volt — ami egyébként ritkán fordult elő — hirtelen eszébe jutott rég elfeledt anyanyelve. — Mit gondolsz, Feri, meddig fog ez tartani? — kérdezte, valahányszor begurult az ajtón és szakállát cibálva, golyóalakú fekete szemét Ferencre meresztette oly erősen, mintha puskagolyóként ki akarná őket lőni. Szobájukban csak egy ágy volt, díványt nem lehetett szerezni, a két kövér öregember nyilván újabb nyugtalan éjszakának nézett elébe. A nagymama pedig egyáltalán nem mutatkozott. Már kora délelőtt visszafeküdt az ágyba s ha bementek hozzá, dühösen kiabálva kiparancsolta vendégeit a szobából. Ennek falai lazacvörösre voltak festve s bútorzata ágyból, egy nádszékből, mosdóból és szekrényből állt, még asztal sem volt a szék mellé. Amikor Ferenc hazajövetele után először látogatta meg a nagymamát, ez felült az ágyban, sietve szájába illesztette hamis fogsorát, amely egy vízzel teli üvegedényben állt ágya mellett a nádszéken s olyan dühösen nézett a gyerekre, hogy ez az ijedtségtől hirtelen szaporábban kezdett el lélekzeni. •— Miért nem hoztuk el a hintaszékemet? — kiáltotta dühösen s apró, öreg öklével a dunyhára vágott. Nem hallom, — folytatta egy pillanat múlva s kezét füléhez illesztette. — Azt mondod, hogy nem fért fel a taxira? Micsoda badarság! De Ferenc egy szót sem szólt, annyira meg volt dermedve arra a gondolatra, hogy egy hintaszéket kellett volna a taxira rakni. Hova, kívül vagy belül? — Ágyi'izzák a várost, nagymama! — kiáltotta teljes erejéből. Ágyúzzák a majd megmondom micsodát - - morogta az öregasszony — Eridj innét, te szamár! Gyors, dühös mozdulattal kivette szájából a fogsort, berakta az üvegedénybe s fejére húzta a paplant. Több szavát nem lehetett venni aznap. Másnap reggel még mindig esett az eső. Ferenc öccsével a padlón feküdt közös matracon, felöltözve s kábátokkal betakaródzva; így alulról egyenesen be lehetett látni a mozdulatlanul lógó, fekete felhők közé. Esik — mondta kétségbeesetten, félhangosan maga elé. Öccse álmosan megfordult s könyökével oldalba lökte. Anyja is rögtön életjelt adott, mihelyt észrevette, hogy gyermekei felébredtek. — Egész éjjel szakadt — mondta rosszkedvűen. — Egy percre nem hunytam le a szememet. Talán ezért is engem tesz felelőssé, gondolta a gyerek elkeseredve. Talán azt hiszi, hogy a Belvárosban nem esett. A divány felől, ahol apa feküdt, furcsa kurrogó hang hallatszott. Ferenc meglepetésében gyorsan felült. Apjának fejére volt húzva a paplan. LTjra hallatszott a kurrogás. Alighanem nevetett. Egész éjjel nem hunyta le a szemét — ismételte anya szavait mérhetetlen keserűséggel. — Szegény, szegény asszony . . . Nyilván nyitott szemmel alszik, mint a nyúl — tette hozzá gúnyosan. Ki mondta, hogy aludtam? " — Én — felelte apa, felült s csontos mutatóujját mellére szegezte. — En! Egész éjjel könyörögtem egy pohár vízért s meg se mozdultál. Elsőnek Ferenc ment ki a fürdőszobába mosakodni. A fürdő ablaka a domboldalra nyilt, de a fákat vastag, pamutpuha köd takarta el. Sötét volt, meg kel lett gyújtani a villanyt. A csap viszont nem folyt ; ha felcsavarták, olyasféle hangot adott, mint az imént apja a paplan alatt s csak hébe-hóba engedett ki magából egy-egy zsugori csöppecskét. Odakünn mindenfelé annyi víz ömlött, hogy a kádba már nem jutott. Az egyetlen száraz hely volt ezen a világon. Ferenc vállat vont s felöltözött. A konyhában még talált egy félig teli kancsót, ebből teavizet tett fel a resóra. Aztán bekopogott James bácsiékhoz. Legnagyobb meglepetésére már mind a ketten fel voltak öltözve s izgatottan ide-oda gurultak a szobában. A szekrények és fiókok tárvanyitva voltak, a bőröndök csukva, James bácsi egy hálóinget gyömöszölt be felöltője zsebébe. Elza néni megfogta Ferenc kezét s elégedett ragyogással rizsporos, kedves arcán, így szólt hozzá : Kedves fiam, hozzál egy taxit. Elhatároztuk, hogy bemegyünk a városba. Egész éjjel nem 120