Budapest, 1947. (3. évfolyam)

11. szám - DÉRY TIBOR: Esőben (Elbeszélés)

elhatározta, hogy elköltözteti családját a veszélyeztetett területről. Volt egy másik iskolatársa, aki egy rózsadombi villáról tudott villamossal félórányira a Belvárostól ahol bútorozott szobákat lehetett bérbe kapni. Még lia ágyúzzák is a Belvárost, gondolta Ferenc, az öregek itt biztonságban lesznek. Villámgyorsan határozott, mint Napoleon. A rózsadombi villában három szobát vett ki, ennyi volt üresen ; az egyikbe anyját, apját s öccsét szállította ki taxin, a másikba egy órával később .James nagybátyját és feleségét, akik szintén a Belvárosban laktak, végül a harmadikba hetvennyolcéves nagyanyját, akire ugyancsak rá kellett ijeszteni, hogy elhatározza magát az utazásra. Az Istennek sem akart menekülni. Ágyúzni fogják a Belvárost, nagymama — ordította Ferenc 'kétségbeesve. — Nem baj fiam, én úgysem hallom — mondta a nagymama, aki erősen nagyothallott. Ferenc nem tudta, dühöngjön-e, vagy nevessen. — Nem arról van szó, hogy meghallja-e, vagy sem ? — üvöltötte a nagymama füléhez hajolva. — Dehogynem, csak arról van szó— felelte ez mérgesen. — Nem fognak egy vénasszonyt bombázni. Mindez tegnap történt, ragyogó napfényes időben. Most pedig tényleg megkezdődött a lövöldözés. No nem volt igazam, fogja mondani Ferenc, ha hazaér. Az öregek most már meg fognak bízni benne. Izzadt az elégedettségtől s a büszkeségtől s közben kívülről is egyre vizesebb lett, mert megállás nélkül szakadt az eső. Elhatározta, hogy élelmiszereket fog beszerezni, legalább egy hétre. Mindenre neki kellett gondolnia, s így teljesen elfeledkezett a forradalomról, amelynek első hallatára arca vérvörössé vált volt az izgalomtól. Megint erősebben esett. A boltok itt már mindenütt becsuktak, lehúzták a redőnyöket is, amelyek zöldes-szürke hullámaikkal unalmasan csillogtak a sima házfalak között. Úgy látszik, az egész városban megállt a villamos, autót is"alig lehetett látni, a Vígszínház előtti taxistand iires volt. Nagysokára talált csak kocsit s rögtön beleült. Első autó-útja volt ez életének, melyet maga határozott el s rögtön végre is hajtott. Kissé sajnálta, hogy nem látja senki ismerőse, amikor beült s erélyesen becsapta az ajtót, de úgy ezzel, mint taxi-utasi büszkeségével nem ért rá kimerítőbben foglalkozni, rögtön száz ügyes-bajos dolga jutott eszébe, amelyeket az átköltözéssel kapcsolatban neki kell elintéznie. Gondterhelten sóhajtott egyet, mint ahogy apja szokta — súlyos felelősség terhelte vállait. Boldog volt. így bokros gondjai között — miközben érdeklődve nézte, hogy az autó kerekei mint csapják kétfelé a sarat és vizet — csak egy perc jutott annak a különös felfedezésnek is (amellyel később majd hosszabban fog foglalkozni), hogy a Lánchíd előtt fekvő sebesültet ismeri. Már akkor felismerte, amikor a hóna alá nyúlt s fel akarta emelni : előtte való nap találkozott vele a rózsadombi villa házmesterlakásában, amikor kibérelte a szobákat. Öccse vagy fia lehetett az öreg házmesternek ; úgy hasonlítottak egymásra, mint két fekete bolha. Hihetetlen, hihetetlen, mondogatta magában Ferenc, aki csak most kezdett el csodálkozni e véletlenen ; de —r mire odáig jutott tűnődésében, hogy szóljon-e az öreg házmesternek, az autó megállt. Ismét lépcsők, majd keskeny gyalogösvény vezettek tovább a tízpercnyire fekvő villáig. Ferenc elnevette magát : hogy szitkozódott a nagymama, amikor megpillantotta a lépcsőket . Patakokban folyt le róluk az esővíz. A kőlépcsők horpadásában nagy tócsák álltak, úgyhogy mindenki másnak békaként kellett volna ugrálnia köztük, Ferenc fütyörészve beléjük lépett. A lépcső mellett, az agyagos domboldalon, a víz kis csatornákat vágott ; ha az ember behúnyta szemét, úgy hatott, mint azok a plasztikus zöld és sárga vízrajzi térképek, amelyeket a múzeumokban látni. Hársfák és szilfák szegélyezték a lépcsőn túl a keskeny ösvényt, amely a dombcsúcson egyedül álló villához vezetett; ezeknek lombjából oly könnyedén és jóízűen, oly értelmes susogással csurgott a víz, hogy az ember el sem hitte, hogy ugyanaz az eső, ami a városban esik. A csöppek itt zöldszínűtek voltak, mint az akvamarin, az utcán platinaszürkék és kemények. Itt úgy hulltak alá a lombokból, mint egy egyre megújuló, átlátszó, lágy gyöngyfüggöny, amely nem takarni, de önmagában csillogni kíván ; egy-egy fa csendjét a másik fa csendjétől láthatatlanul elválasztotta, mint két szomszédos tündérbirodalmat, melyeknek rejtett királynői halkan dalolva versenyeznek egymással. Polyhymnia függönye volt, a zene függönye, a szemérem függönye, az illat függönye. Ezer irányban kanyargott a fák között s megfoghatatlan redőivel egymás mögött mélyülő országokat teremtett, amelyeknek csendjében, mint egy belső központban, egy-egy' Susogás ült gyöngykoszorúval fején és álmodozóan ujjai köré csavarta hosszan elömlő haját. A talajból felszálló földszag oly erős volt, hogy majdnem hangot adott : a kövek egykor így felelhettek Orfeusz játékára. A gyerek is megállott egy pillanatra és szimatolni kezdett ; most, hogy már bőrig ázott, egyáltalában nem bánta az esőt. Aj, be jó szag van, — gondolta — reggelig lehetne szagolni. — Megfogott legfelső ágánál egy kis bokrot s megrázta, mintha egy elvarázsolt kislányt rázna kontyánál fogva. Az eső lassú susogása egyszerre megerősödött ; újabb zápor vonult el a domb fölött, a levelek ide-odabillegtek a haragosabb dobverők alatt. A kertajtó elé érve megállt s megfordult. Innét be lehetett látni az alul elterülő városra, de a köd, a pára s az eső most úgy betakarta, hogy csak a Bazilika kupolája s néhány magasabb, toronyszerű épület fohászkodott még láthatóan a magasság felé. Viszont tisztán ki lehetett venni a dörrenéseket : ágyúzták a várost. Lélekszakadva rontott fel az emeletre. Elsőnek természetesen a saját kis szobájukba nyitott be, ahol a díványon, az egyik sarokban apja ült, a másik sarokban, az egyetlen karosszékben anyja, mellette egy zsámolyon öccse. Amikor felrántotta az ajtót, mind a hárman feléje fordították arcukat. — Mit szóltok, autón jöttem kiáltotta hangosan. — Rém nehéz volt taxit találni, mert nem jár a villamos. A Lánchídig még járt, de talán most már ott is beszüntették. A Hol Ián-utcában szerencsére jött egy üres és én azonnal megfogadtam, szerencse, hogy volt pénzem, egyáltalán szerencsém volt . . . Észrevette, hogy senki nem érdeklődik különösebben szerencséje iránt. Elhoztad a mix vomicát ? kérdezte aggódva anyja. - Reggel óta egyfolytában fáj a gyomrom