Budapest, 1947. (3. évfolyam)

11. szám - DÉRY TIBOR: Esőben (Elbeszélés)

vetleniil, mielőtt a villamos elindult, két zöldrefestett teherautó robogott el mellettük, katonasággal megrakva. — Tegyék be már azt az ajtót! Egy fiatalember felállt s behúzta az ajtót. Mire vissza akart ülni, a helye el volt foglalva. A legközelebbi állomásnál is sokan szálltak fel, a koesi belseje megtelt. Egy széleskarimájú fekete kalapról vastag csöppekben a fiatalember nyakába csurgott a víz, de minthogy most már mozdulni sem lehetett a kocsiban, nem bírt félrehúzódni. Nekem már a maga korában is volt ernyőm — mondta az öregúr Ferencnek. - Az ilyen rendetlen gyerekekből lesznek a forradalmárok és az óvadéksikkasztók. Mondja meg az anyukájának, hogy vigyázzon magára. A gyerek vállat vont. — Mit anyukázik ez, — gondolta. Hány évesnek néz ez engem? Izgatottan kémlelt ki az ablakon, de az üveget oly vastagon fedte a víz, hogy alig lehetett rajta átlátni. Hány óra van kérem ? — kérdezte. Egy asszony iilt mellette, ölében egy három-négyéves fiúval, aki kesztyűs kezecskéjével tisztára igyekezett dörzsölni az ablakot. Hülye gyerek, gondolta Ferenc. Még többen szálltak fel, már a perron is megtelt. A szél úgy látszik, elállt, már csendes, kitartónak ígérkező eső hullott alá, az ég valamivel világosabb lett. A villamos lassított, aztán megállt. Az utasoknak ki kellett szállniok. A sínek fel voltak szakítva, egy szakasz katonaság vonult rohamlépésben a Lánchíd felé Ferenc azonnal utánuk eredt. Amikor a mellékutcából kibukkantak a térre, máitisztán hallattszott a gépfegyver lierepelése. A hídfőt katonaság szállta meg. A térre sugáralakban nyíló, apró utcákon embertömeg feketéllett, a rendőrség még nem tisztította meg a terepet, az utcák torkolatában százával álltak a kíváncsiak s csak a térnek az északi fele s az onnét nyíló rakpart volt teljesen üres. A gépfegyver néhány pillanatig szólt s alighogy elhallgatott, Ferenc a házak mentén, a falhoz lapulva, újra futásnak eredt ; azt remélte, hogy a rakparton túl ismét jár a villamos. Anyja halálra ijed, ha nem érkezik haza időben. Bár nem tudhatja, gondolta, hogy már kitört a forradalom. Futás közben az eső szemébe csapódott s minthogy szorosan a házfalak mentén haladt, az ereszről ömló víz is minduntalan a fejére, vagy vállára zuhogott. Csuromvizes volt már, de közben izzadt is az ijedtségtől s izgalomtól érezte, hogy hónalja is nedves. Dióbarna haja homlokába csapott. Ha el akart érni a rakpartra, hol esetleg megint jár a villamos, — bár, ez bizonytalan, sőt valószínűtlen volt, — vagy át kellett futnia a térnek azon a felén, amely teljesen üres volt — nyilván, mert a gépfegyverek arrafelé tüzeltek — vagy be kellett fordulnia a sarkon s a Belvároson át megkerülni az egész teret. De a Mária Valéria-utcában akkora tömeg szorongott — feketén csillogó ernyőkkel az esőben, mint egy futball mérkőzés közönsége — hogy tíz percig is eltarthat, amíg keresztüljut rajta. Arról nem is beszélve, hogy megeshetik vele az, ami már egy ízben, az eucharisztikus kongresszus alkalmával, amikor a körmenet alatt rendőrkordon zárta el az egész Belvárost s egy órát késett az ebédről, mert nem tudott keresztüljutni. Indulatosan dobbantott lábával, szeme csillogni kezdett. Ha az anyja nem volna olyan ijedős bái- minden oka megvan rá —, akkor legszívesebben beállt volna a tömeg közé, bevárni a további eseményeket. Jobban már amúgy sem ázhatott meg s egyébként is az eső már csak egészen csendesen hullt. A hídfőt megszálló katonaság mögött a Lánchíd végig teljesen üres volt, csak a túlsó hídfőnél látszottak apró emberi alakok. nyilván azok is katonák vagy rendőrök. A folyó fölött szél fujt s felborzolta az ólmos vízfelületet ; csak most látta meg, hogy a sziget felől vontatógőzös közeledik, az uszályokat még eltakarták a fák, lassan haladt a folyónak fölfelé, de azért így is eléri tíz perc alatt a hidat. -Meg fogja-e állítani a katonaság, vagy pedig átengedi a híd alatt ? S lehet-e egyáltalán megállítani s hogyan? A gyereknek hirtelen arcába szökött a vér a meglepetéstől : hátba a munkások megszállták a vontatógőzöst s onnét fogják lőni a várost. S ha nem tették meg, miért nem jutott egyiküknek sem eszébe? Az uszályokat lekapcsolni s gépfegyverekkel megrakni a hajót. Ugyanakkor hirtelen megértette, hogy mi az az alaktalan sötétedő valami, ami a tér közepén, talán száz lépésnyire, az úttesten fekszik, s amiről azt hitte, hogy valami sebtiben otthagyott nagy csomag, vagy ponyvával letakart titjavító szerszámok. Emberi test volt, amely ülő helyzetben magába rogyva s valószínűleg arccal a földnek dűlve, mozdulatlanul ázott az esőben. Mégis veszélyes arrafelé járni, gondolta a gyerek. Egy férfit pillantott meg maga mellett, aki egy úr külső kabátzsebóbc nyúlt, majd gyors mozdulattal félrelibbentette a kabátot s alájadugta a kezét. Legalább egy perc telt el. amíg megértette, hogy tolvajjal van dolga ; elpirult s kiáltásra nyitotta száját. De a tolvaj már néhány sorral arrébb járt s ha el is érheti még esetleg, mit használ vele a meglopottnak ? Másrészt érezte, hogy nem tanácsos ennek szólni, mert hátha ez dühében nekitámad, amiért oly későn szól ; négyszögletes, vörös homloka volt, amely alatt apró szúrós szemek néztek merően maguk elé, a bal halántékán hosszúkás, keskeny sebhely nyúlt el s mint egy kis csatorna, magába gyűjtötte a lehulló esőcsöppeket. A gyerek becsukta tátvamaradt száját. Megint erősebben esett. Hirtelen nekiiramodott. - Fiú, jöjjön vissza . . . megőrült - kiáltotta valaki háta mögött. Olyan gyorsan szaladt, ahogy csak bírt. Előzőleg kiszámította, hogy a kétszáz métert legfeljebb harminc másodperc alatt futja be. Épp ezalatt a félperc alatt kezdenének lőni? Egy tócsába lépett, a piszkos víz az arcába csapódott. A fene egye meg, gondolta. Lassabban futott, mint ahogy tervbe vette. Gumisarka volt s érezte, hogy könnyen elcsúszhatik. Nem fontos, gondolta, ha néhány másodperccel tovább tart is . . . jobb, mintha elesem. Mégis elesett. A következő pillanatban már továbbfutott, de el volt képedve : rendes tréningje volt és soha nem esett el futás közben. Olyan lucskos lett az arca, mint egy disznóé. - A fene egye meg! mondta most már hangosan. Két lövés dördült cl. Fel volt háborodva. Hogy lehet egy gyerekre lőni, gondolta. Láthatják, hogy legföljebb tizennégyéves vagyok. A lövések után azonnal irányt változtatott, oly hirtelen, mint futás közben a nyúl. Ahelyett, hogy a házfalak mentén, félkörben futott volna tovább, egyenesen átvágott a téren. Útja így a tér közepén fekvő sebesült emberi test mellett vezetett el tie futás közben nem volt ideje s kedve alaposabban szemügyre venni. !S csak amikor már vagy tíz lépéssel elhagyta, lassított s rögtön meg is fordult. Előbb meggondolatlanul a hónaljánál fogva igyekezett felemelni, aztán — minthogy ez kilátástalannak bizonyult - , a cipőjénél fogta megs rángatni kezdte. Újabb lövéseket hallott s ezért abbahagyta a reménytelen kísérletezést; nem tudta, hogy az emberi test ilyen súlyos. Mire elérte a tér szélét, már teljesen megzavarodott ; néhány puskás férfi, akiknek az arcára később nem fog visszaemlékezni, állt az Akadémiautca sarkán s ő úgy rontott közéjük, mint egy halálra rémült menekülő kis állat. Az egyik megfogta a gallérjánál s pofonvágta. - Marha kölyök! mondta s a nyakánál fogva hátratolta, majd újra előreráncigálta. Ne üsd! — mondta egy másik a háta mögött. Az első még mindig nem eresztette cl a gallérját. — Hülye kölyök! ordította magánkívül nem látod, hogy itt lőnek? Agyonlőhettek volna. Jól sprintel a gyerek, mondta a háta mögött egy harmadik vidámabb hang. - Itt kell neki sprintelni ? - Ereszd már el - mondta egy másik. — Bátor gyerek, segíteni akart a sebesült elvtársnak, ugye? Nem - mondta Ferenc. A rakpartra akartam kérem kerülni, mert azt hittem, jár a villamos. Reszketett a lába. Villamosról persze szó sem volt, háromnegyed órát kellett gyalogolnia hazáig. A munkások közül egy perc múlva már senki sem törődött vele, rögtön útnak indulhatott. A mama mégis csak halálra fog ijedni - gondolta s hirtelen düh fogta el - holott mit félti őt, hiszen most ő gondoskodik róluk, mondhatni, ő vette kezébe az egész család sorsát. Elpirult a haragtól s az elégedettségtől s bár kívül-belül nedves volt — lelkében felmelegedett attól a felemelő sajátos érzéstől, hogy ezúttal ő gondoskodik családjáról, az ő vállán nyugszik a felelősség. Már napok óta arról beszélt a hír, hogy a hét végére hirdetett általános sztrájkot zavargások követik, a munkások fegyveres felkelést terveznek. Volt egy osztálytársa, újságíró fia, aki naponként új s pontos híreket hozott, amelyekről Ferenc az iskolából hazajövet, kipirult fülekkel számolt be odahaza, ebédközben. Anyja aggódva sápítozott, hatvanhatéves apja, aki tavaly egy sötét lépcsőházban lábát törte s azóta mankón járt, hol homlokát ráncolta, hol vállát vonogatta. Egy nappal a sztrájk kitörése előtt Ferenc kezébe vette a család sorsának kormányát. Miután az újságíró fiától megtudta azt a kétségtelenül hitelt érdemlő hírt, hogy a felkelők a Belvárost — ahol szülei laktak — ki fogják fosztani, 418