Budapest, 1947. (3. évfolyam)

11. szám - DÉRY TIBOR: Esőben (Elbeszélés)

egymásra feküdtek s egymást eltakarva remegtek ; így az eső susogására egy változatos és árnyalatokban bővelkedő világkép alakult, amelynek minden eleme áttetszett a másikon s nemcsak azzal vált teljessé, hogy átsugárzott ellentétén — mint a napsugár az esőcsöppön — hanem ugyanakkor ezt saját testén is átengedte, úgyhogy a sugár megnedvesedett, megszürkült és mézédessé, kézzelfoghatóvá vált, mint egy lehajló gyümölcsfaág. Ha az ember az esőnek ezt a részletét nézte, amely zuhogó folyamatosságában maga volt a pettyes változatosság, oly könnyűnek érezte magát, mint egy ígéret közvetlen beteljesülése előtt ; mindegyik csöpp a csiklandozásnak egy-egy parányi képlete volt, amely azonnal kibontotta önmagából csillapító, nedves, kis megoldását. Az esőcsöppek apró hangja is friss ós ingerkedő volt, akár a fák gyér áprilisi lombja között susogtak, akár az ablaküvegen doboltak bebugyolált dobverőikkel, akár a kis tócsákba locscsantak, amelyek hangtalanul nőttek a kövezet mélyedéseiben, a föld ezer szürke pupillájaként. A Rózsadomb mögött volt az ég a legvilágosabb, a tócsák látszólag valamennyien arrafelé néztek és minden szélrohamnál kacsintottak egyet ; ezek a titkos, mindenfelé elszórt kacsingatások tették itt mozgalmassá a tájat, amelynek a rejtőző dévajság, a takart derű volt alaphangulata, s ennek megfelelően, fénytörésekből, ködmögötti sugárzásból s az aszfalt alól ravaszul feltörő virágillatból teremtette meg környezetét. Egy vontatóhajó vonult végig csillogva a Dunán, két uszállyal, amelynek egyikéről csuromvizes kutyaugatás hallatszott, a rakodóparton egy ember szaladt ugyanabban az irányban, üres zsákkal fején az eső ellen. A ködből hirtelen kilépő villamos előtt kattanva félrecsapódott a váltó s a sínben felgyülemlett vizet vastag sugárban az ismeretlen öregúr nyakába fröccsentette. — A fene egye meg! — mondta a gyerek s ijedten nevetett. - Erre nem lehetett számítani. A villamosról ketten szálltak le ; előbb egy feketébe öltözött hölgy, aki hosszabb ideig állva maradt a hágcsón, mert ernyőjét igyekezett kinyitni, mielőtt kilép a zuhogó esőbe, majd egy fehérszakállas öregt'ir, aki ugyancsak állva maradt a lépcsőn, botot húzott ki tavaszi felöltője alól, megforgatta a levegőben, majd beleszúrt a kövezetbe s reszkető lábbal lelépett. A villamos tetejéről ezalatt, mintha dézsából öntötték volna a nekilódult vizet. — Csak lassan, lassan a testtel — mondta a várakozó öregúr a leszálló öregúrnak — nehogy elcsússzunk ezen a síkos kövezeten. Szálljon fel előre, fiam, azalatt én majd becsukom az ernyőmet. A táj másik része, mely a folyón innét kezdődött s az egész balpartot magába foglalta, egyetlen darabból vágott fekete tömbnek látszott, amelynek sűrű felszínén a házak s uccák mint kifaragott, félmagas domborművek szürkültek. A villamos megállóhelyéről be lehetett látni a Kossuth Lajos-utcára (már ameddig a sötétség engedte) ; az utcák néptelenek voltak, kocsi sem járt s az ablakok vakon iiltek a házfalakban, mintha ólomból öntötték volna őket. Az uccai járókelők a kapualjakban sereglettek össze ; feketén csillogva, szoros fürtökben tapadtak egymáshoz, olykor levált a csoportból egy-egy szem s a házfalak mentén a legközelebbi kapuig futott, miközben öntestéből — mint pók a hálóját — egy gombaalakú, fekete védelmi szerkezetet lökött ki maga fölé. A teret azonban teljesen az eső töltötte ki, amely mint egy folyamatosan megújuló oszloprendszer emelkedett a földről az elérhető ég felé; egy és oszthatatlan volt és \igv uralkodott a balparti városrészek fölött, mint egy gótikus székesegyház. Különös, hogy az esőnek hány válfaja van s hogy valamennyinek ugyanaz az eredete : a többé-kevésbé valószínű ég. A Duna fölött hulló, habkönnyű zápor, amelynek minden csöppje vásott, tündéri kacagással forgott önmaga körül s a víz tükrébe behatolva épp akkora emlékképet nyomott belé, amekkora az élete volt, valóban a megfoghatatlan égből látszott aláhullani : anyagtalan, pajzán ós udvarias volt s latin pontossággal valósította meg azt a képet, amelyet egy csiszolt elme fest magának a tavaszi zuhogásról s az áprilisi pogány égről. Az ég csúcsán nyilván egy hatalmas márvány nőalak ült előrehajolva s vizet csurgatott keblére ; az ember szinte hallani vélte, amint olykor mosolyogva, csendesen hátraszólt s márvány szolgálónőitől egyre újabb vizet kért, hogy hűsítse tüzes keblét. — De a balparti eső vájjon ugyanarról a tájról hullott-e alá? Ha az ember messziről, pl. az Összekötő vasúti hídról nézte, az a meggyőződés alakult ki benne, hogy az eső a föld felől emelkedik az ég felé s vastag, anyagias és féktelen oszlopaival megtámasztja az eget, amely félreismerhetetlen folytatása az alantas szenvedélyeknek, a dühnek, a szennynek s az irigységnek ; a fehértarajos felhők egymásba tolódva, vajúdó és sötéten döngő anyagukkal egy paráznaságban fetrengő nő képét mintázták meg, hatalmas hánykolódó tagokkal amelyeket az alulról emelkedő oszlopok tartottak a magasban — s amely eszelős, szilaj ellenképe volt a másik tér felett uralkodó, keblét öntöző, pallérozott nőalaknak. Jeggyel szolgálhatok? — A kalauznak ingerült volt a hangja. - Miért nem járatnak ilyen időben több kocsit? — kérdezte valaki. — Nem lehet szakadó esőben negyedórákat váratni az embereket Miért nem lehet ? — mondta egy másik hang rosszkedvűen. — Dehogy nem lehet. A villamos ablakait teljesen befutotta a pára, az ernyőkről lefolyt az eső ós apró tócsákba gyűlt a padlón. Az ázott ruháknak savanyú szaguk /olt. Fütyül a BSzKRt arra, hogy az utas megázik — tette hozzá az előbbi hang. Valahányszor a kalauz kinyitotta a perron ajtaját, a szél befújta az esőt a kocsi belsejébe. Az újonnan felszállottak válláról s kalapjáról ömlött a víz. Tegyék már be az ajtót — mondta egy sovány, epésképű, fekete fejkendős asszony, aki a kocsi első rekeszében ült, szemben az ajtóval — az ember szétszakad a huzattól! - Még felszállnak — felelte az ajtóban álló kalauz csendesen. Ha a kocsi megállt, a párás ablakokon ferdén levágódó esöfonalak hirtelen elkanyarodtak s merőlegesen kezdtek folyni az alsó ablakkeret felé. A nyitott ajtón át egy szakasz gumiköpenyes, rohamsisakos rendőrre lehetett lelátni ; köz-417