Budapest, 1947. (3. évfolyam)

11. szám - DÉRY TIBOR: Esőben (Elbeszélés)

DÉRY TIBOR Időközbon megeredt az eső. — Esik — mondta egy rosszkedvű hang. Erezhetően esett. Apró, szapora csöppek hulltak az aszfaltra. — Szakad — ismételte az előbbi bang. — Mintha dézsából öntenek! Csöpp . . . Csöpp . . . — Nem csöpög . . . szakad! Álljon az ernyőm alá, fiam, mert megázik. Ferenc az idegenre nézett. Már tíz perce várt a villamosra, de az öregurat csak most vette észre, hogy ez megszólalt. Mintha a ködből lépett volna elő. Megrázta fiatal, ideges fiúfejét, egy esőcsöpp a fülébe folyt. Nevetett. — Köszönöm — mondta —, ettől megnövök. — Nagyra nőj jön! — morogta az öregúr bosszúsan. — Mi baszna lesz belőle? Már erősebben esett. A folyó balpartján lassan besötétedett , de túlnan, a Rózsadomb vállára a napfény még sűrű aranykoszorúkat vetett, amelyek kedvesen s biztatóan csillogtak át a vizén. Az Összekötő vasú ti-híd felöl vonatfütty hallatszott. — ítéletidő — morogta az öregúr ernyője alatt. — Sehol a világon nincs ilyen kiállhatatlan időjárás. Kol esik, hol nem. Az ember nem tudja, mihez tartsa magát. A gyerek sem tudta, nevessen-e vagy csodálkozzék? Mind a két kezét határozottan nadrágzsebébe süllyesztette s ujjaival kacagós kis mozdulatokat végzett a zsebek homályában. Nyelvével lenyalta a szájára folyó vizet. Romok, gondolta. Valóban esett. Az aszfalt, amely az előbb még csak pettyes volt, már sötétedni kezdett s már tisztán érezni lehetett^ a talajból felszálló esőszagot. — Erzi már, hogy esik? — mondta a zsörtölődő öregúr. — Az ember ilyen időben üljön odahaza a fenekecskéjén, ha nincs ernyője. Ferenc hangosan nevetett. — De nekem nem kell ernyő, bácsi, — mondta szemtelenül. — Ostoba beszéd! Dehogy nem kell, dehogy nem kell. — Az öregúr morogva hátat fordított a fiúnak. Csend lett, csak az eső kopogott. Igaz, hogy az enyém meg lyukas — mondta egy idő múlva az ernyő mögül. — Tavaly vettem. Nem győzöm pénzzel ezt az időjárást. — Sok a szöveg, bácsi, — gondolta Ferenc s a tenyeréről lefricskált egy csöppet. — Szaporábban esett. A fiú szeme fölé állította tenyerét s türelmetlenül kutatta a folyópartot, amelyet egyre sűrűbb köd takart. Már száz lépésnyire sem lehetett belátni a síneket. Még mindig nem jött villamos. — Lesheti mondta az öregúr gúnyosan a feketén csillogó ernyő mögül. — Még csak félórája várunk. — A gyerek nevetett. Ritkán és rendszertelenül jártak a villamosok. A rakodó mellett teherhajók vesztegeltek uszályaikkal, de a gőzhajóknak csak a kéményeit lehetett látni a nedvesen csillogó vasúti tárházak mögül. Már a túlsó parton is teljesen besötétedett. Villogó, habkönnyű eső esett ; a zuhanó lágy csöppecskék, parányi testükbe zárva, meg-megforgatták az iménti napfénynek egy-egy csillámát, mint ifjúkora emlékét a szétpattanni készülő lélek. A folyó fölött — a part felől nézve még világos, ficánkoló és derűs volt az eső s könnyű szőttesével alig takarta el a mögötte elnyúló Margit-hidat s a Rózsadombot — egy szégyenlős fiatal lány nem mert volna az áttetsző függöny mögött levetkőzni — s még távolabb is, ahol már sűrűbb pászmák húzódtak függőlegesen a földig, mint a tömörebben szőtt sávok a házi szőttesben, még mindig leheletszerűnek és tiindérinek hatott ; a gyereknek az volt az érzése, hogy egy kézmozdulattal legöngyölíthetné a függönyt a mögötte ragyogó sötétkék égről. Halkéz felől azonban, a balparti külvárosok fölött, oly tömörnek, feketének és véglegesnek látszott az eső, mintha semmiféle más időjárási anyaggal, széllel, hajnali ragyogással, vagy nyári hőséggel soha többé nem volna helyettesíthető. S míg a folyó fölött hatalmas felhők siklottak s egymás alá tolták habos széleiket, úgyhogy látszott, hogy az ég is, mint a rózsaszerűen fejlődő emberi lélek, számtalan egymást elfedő vékony rétegből áll, addig a háttérben lapos, mozdulatlan mennyezet húzódott és sisteregve maga alá nyomta, mint egy sötét pincehelyiségbe, az alacsonyszárú, leveleit bontogató várost. Nagyjából két részre lehetett osztani a tájat : a Duna fölött s a jobbparton a föld és ég, mint két egymással szembenövő virágfej, lágyan, szellősen és mély ragyogással egyesült, a súly és könnyűség szirmai 416 Hincz Gyula rajzaival