Budapest, 1947. (3. évfolyam)

11. szám - MÁNDY IVÁN: Havas játékok (Elbeszélés)

Guszti végignézett magán, felröhögött. — így? csata után? Menj csak szépen egyedül! —- A Misa is verekedett, az a vén kamasz? Hát nem jön meg az eszetek? Még ötvenéves korotokban is kijártok a térre hólabdázni! Guszti rándított egyet a vállán. — Szemtelen vagy te csirke, legokosabb lenne, ha megfürdetnélek a hóban. Hát miért fáj az neked, ha kijárunk a térre? Hová menjünk, a kaszinóba? Misa is az apja üzletében dolgozik és ha végzett, hát kijön ide a térre. Kucsmás, barnakabátos fiú tűnt fel szánkóval. 0 is, a szán is úszott a hőiétől. Félni lehetett, hogy egyszerre csak pocsolyává olvad. Levette a kucsmáját, megállt egy lámpaoszlopnál, hol Klárira pislogott, hol Gusztira. — Megkergettük őket, a Vay Ádám-utcaiakat — Most már csak Klárit nézte és egész váratlanul meghajolt. — Hát kijött egy kicsit, hát ki tetszett jönni? Jó most a levegő ... — egy pillanatra elhallgatott, aztán hozzátette — acélos. Olyan acélos a levegő. — Tévedsz Misa, — legyintett Guszti — nein a térre jött. Angol órára megy. Misa kicsit közelebb húzta a szánt, aztán úgy fogta kezében a zsineget, mintha imádkozna. A lányt nézte, ahogy itt állt előtte, kis barna táskával, itt áll, de mindjárt továbbmegy. Mindennap lehet látni, ahogy átmegy a téren. Misa rántott egyet a szánon. -— Angol, persze, angol. Egy unokatestvérem beszél angolul. Orvos. — Olyan reménykedve nézett Klárira . . . talán ez még segít, ez az orvos unokatestvére. A lány táskájához nyúl, most mindjárt indul. Még mondani kéne valamit az unokatestvérről! De akkor Guszti Klári elé állt, megfogta a karját. — Csakhogy nem engedjük ám el, Misa, megszánkáztatjuk egy kicsit. Misa hátralépett. Hogy Klári itt marad? itt a téren és nem engedik el, amikor angolra megy? és talán majd a szánkójára ül? . . . — Előkapott egy nagy, kockás zsebkendőt, nekiesett a szánnak, törölte, dörzsölte. Nem fordult hátra, nem, ne is hallja, hogy azok mit beszélnek, csak a szán legyen rendben. Nedves, egy kicsit nedves, de ha az ember rátenne valamit, mondjuk a kucsmáját, azon lehetne ülni. Klári a Misa széles, előrehajló hátát nézte, szinte eltűnt mögötte a szán. Hogy dolgozik! Guszti meg csak beszél, beszél ... és a tér . . . miért ne maradhatna egyszer kint a téren? Mi az, Misa leteszi a kucsmáját a szánra . . . — ... hogy erre üljön, ha akar. — A fiú borzas haja egy perc alatt megtelt hóval és már fehér prémsapkája volt. — Te húzd, -— mondta Guszti — én majd hátul tolom, aztán fordítva! Na ülj föl, Klári! Nagy Misa a szán mellett állt és nézte, ahogy Klári ráül a kucsmájára, fölhúzza a térdét, mindkét kezével átfogja táskáját, mintha attól félne, hogy elveszíti . . . Nem lesz nehéz húzni és a fordulóknál majd vigyázunk. Misa megfogta a zsineget, felnyerített és a szánkó elindult. Hátulról egy arc hajolt Klárihoz : Guszti. Nagyokat nevetett a fiú, mondott is valamit, de nem lehetett érteni. Bokrok, fák mellett futott a szán és olyan volt ez, akár egy utazás. Misa egyenletesen emelte a lábát, barna nadrágja élesen kivált a fehér térből, haját elfedte a hó. Olykor, úgy oldalról, egy-egy pillanatra hátrasandított, aztán csak ügetett a szánnal. Klári, ahogy így hátulról nézte, egyszerre érezte, hogy ez a fiú szereti, hogy estig húzná a szánt és azért is nyerít, mókázik közben, kezével az ülepére csapkodva — gyű, gyű paci! — Valaki szereti ... ez a fiii, aki itt lohol előtte. Haja benőtt a nyakába és minden olyan »hasznos« rajta : nadrágja, cipője. — Utazunk! Utazunk! Guszti arca közelhajolt és a szánkó átvágott a kiskörön. Valaki félreugrott előlük. Nagy Misa röpült a szánnal, mintha ezzel a vágtatással akarna mindent elmondani a lánynak. Klári oldalthajtotta a fejét, haja röpült a szélben. Félig lehúnyta a szemét és mintha messziről látná a szánt, a nagy, lovas szánt, ahogy vágtat a havas úton. Mellette ül valaki, aki nagyon szeret. Nem szól, nem mozdul, de itt van. Mindjárt megérkeznek egy fogadóba, ahol senki se ismeri őket, ahol furcsa, idegen nyelven beszélnek és különös italokat adnak. — Jól ül? — Most Nagy Misa arca hajolt felé és Guszti húzta. Messze voltak az idegen utak . . . csak ezek ketten. Körülötte a tér, a vézna fákkal. Egyszerre úgy fájt, úgy belehasított, hogy vannak más fák is, más országok és utak, de ő azt sose látja, csak itt, mindig itt, körbe-körbe. Talán Párisban is hull a hó, Lengyelországban és valahol Svájcban . . . vonatok vágtatnak hosszú alagútban, a kalauz kinyitja a hálókocsit egy párnak. És a hegyek, a hegyek! De őt elzárják ezek a házak a kis utcákkal és hiába tanul angolul, sose jut ki és még csak beszélni se tud erről senkivel, el se tudja mondani . . . — Klári, mi baj, Klárika? — Misa ijedt arca hajolt felé. A szánkó rándult egyet, aztán megállt. Guszti megfordult. — Na, mi a görcs jött beléd már megint? A lány pedig csak ült a szánon összekuporodva, táskáját hona alá szorítva — és sírt. Apró tüskés könnyek futottak az arcán, akár eső verné. Ketten topogtak körülötte a havon, valaki mellé ült és átfogta a vállát. — Talán megütötte magát? — Azt kérdi: — Megütötte magát? Aztán Gusztit hallotta. — Ilyen ez a Klári, nála sose lehet tudni . . . Te, ne bőgj már! Hagyd Misa, ne kérdezd, úgysem beszél. Misa arca úgy volt a lány előtt, mint egy becsületes, kemény kődarab. — Dehát mi baj? mi történt? Fölállt, végigsimított a nedves arcán. — Ne haragudjatok. Elindult, átvágott a téren. Misa pár lépést tett, mintha kísérni akarná, de aztán megállt és utánabámult. Guszti pedig a lábával meglódította a szánkót. — Elmegy az étvágyam, ha látom, bizisten elmegy! 404