Budapest, 1947. (3. évfolyam)

11. szám - MÁNDY IVÁN: Havas játékok (Elbeszélés)

lenne előtte, majd hirtelen megtorpant egy alattomos hókupacnál. Králik Guszti nézte a korcsolyázókat, oly büszkén, mintha mindez egy kicsit az ő érdeme lenne. Igen, szinte úgy állt itt, mint egy nagy úr a kastély parkjában. Kuttogó, a padon, most csatolja fel a korcsolyát, nekiindul, egy-két lépés, el is vágódik. Pirosorrú fiú vágtat el, széttárt karral, szinte úszva a levegőben. — Guszti! Králik Guszti! Szánkósor vonult el a csúzda mögött, mindegyik szán telerakva »löveggel«. A mozgó, fekete alakok élesen kiváltak a hóból. Az egyik, az utolsó szánkónál, megállt és integetett. — A kiskör felé! Guszti nekiiramodott, elérte a szánkókat : Nagy Misát, a Habetlert, meg a két Patakit. A hátsósétány hókupacai mögött egy-egy fiú, oly mozdulatlanul, akár az őrszemek. Mögöttük nagy halom hógolyó. Mikor a szánok megérkeztek, az egyik őr hátrafordult. —A kiskörben vannak a Vay Ádám-utcaiak, az óvoda mellett. Többet nem mondott, de Guszti tudta, hogy mindjárt kezdődik a csata ... — a Vay Ádám-utcaiak — ettől szinte megremegett a levegő, ez jelentette a verekedést, a csatát. Odabent a kiskörben gyülekeznek szánkókkal és hólabdákkal, de támadnak majd a tér melletti kapualjakból is! Most még csend van, de ez már a támadást jelzi, akár a ragyogó hó és a mozdulatlan fák. Bundás kisasszony megy el a »sáncok« előtt, mint aki semmiről nem tud, mint aki nem érzi a csatát. De ahogy errefordítja a fejét és az arcokra néz a sáncok mögött, egyszerre sietni kezd. Guszti utánavágott egy hólabdát, csakúgy figyelmeztetőül. A nő vissza se fordult, de még gyorsabban ment és vele, mintha mindenki más eltűnt volna a térről. Csak a fiúk maradtak. A havas bokrok megnyíltak, akár az elszakadó csönd. Feltűnt egy fekete pont, az első Vay Ádám-utcai. Mögötte szánkó. Aztán még egy fiú és már látni lehetett a hosszú szánkósort, akár egy furcsa szekértábort. Öt-hat Vay Ádám-utcai előrerohant valami hosszú fémrúdra döfött hólabdával. A rudak szinte láthatatlanul megrezdültek . . . egy golyó Guszti mellett csapott le és akkor már havas ködön keresztül látta a hólabdákat, a kivörösödött arcokat, aztán ahogy kiugrálnak a sáncok mögül, előre a Vay Ádám-utcai szánok felé! Egyszerre minden elveszett valami hideg csillogásban, az arca, mintha feldagadna, nőne. ahogy belevágott a hólabda. Nyirkos lé csöpögött a nyakába ; kék, piros csillagok gyulladtak ki ebben a nedves csillogásban, hideg fénnyel lobogtak a fák valahol távol. Valaki feléje rohant és mintha vele futna a tér a fákkal. Guszti prüszkölt, lehajolt, derékon kapta a Vay Ádám-utcait. A hóban hemperegtek. Nyomás Guszti mellén, felül egy vigyorgó arc. Majd elcsúszik az arc és már alul van. Havat a pofájába! Nesze, nesze, zabáld! Fölugrott, otthagyta és továbbrohant. Fiúkat látott kirohanni a tér mellett egy kapualjból. A kapualj szinte csorgott a hőiétől. Guszti egyszerre kiabálni kezdett. — A hátsókiskör felé! Keríts! Keríts! Rohant kezében a hólabdával. Mellette futott valaki, nem látta az arcot, csak a szaggatottan mozgó, fekete vonalat. Most egy pillanatra feléje fordul . . . ohó, kitolja a lábát, Guszti átesik. Ketten is térdeltek rajta, mintha bele akarnák nyomni a havas földbe. Fölötte, akár valami dombon szánok robogtak, aztán, mintha a fiúkat látná és felordított. — Misa! Nagy Misa! Csontos, hideg kéz tapadt a szájára. Beleharapott. Egy ordítás, azok ketten, mintha meglódultak volna és Guszti már állt . . . egy tántorgó mozdulat, majd hirtelen lecsücsült a hóba és az állát fogta. Nem is látta, ki ütött. Köpött egyet és a hó véres lett. Várta, hogy valaki ráugrik, de senki. Akárcsak egyedül gubbasztana a havas téren. Valahol messze utakat látott szánkókkal, fiúkkal, a hangjukat is hallotta, aztán, mintha ő is egy kapualjból rontana elő. — Marhaság, — mondta — marhaság. — Fölállt, satyakját úgy tartotta a kezében, akár egy gyűrött, tépett zászlót. Deliát hová tűntek a Vay Ádám-utcaiak? és a fiúk? Trappolt a hóban, akár egy fáradt katona. Hógolyó vágott le mellette és egy keménykalapos úr két kezével orrát fogva pörgött, arcát, mintha elmosták volna. Ordított, előrehajolt, hátra és már ketten fogták a karját. — Már megint verekednek ezek a csirkefogók, — mondta valaki. — Hát nincs itt rendőr? az ember már át se mehet a téren. Ez is közéjük tartozik, ez is . . . — mutogatott Gusztira. — Menjen a . . . — és a fiú továbblépett. De egyszerre egy arc volt előtte. Ismerős, de mégis oly távoli... először csak a kissé szigorú száját látta, a keskeny orrot, a hűvös, magas homlokot, aztán az egész alakot, ahogy itt állt előtte táskával a hóna alatt. — A nővére. — Klári! A lány csak nézte és egyre szigorúbb lett rajta minden, — szürke kabátja a sállal és még a hócsizmáján is volt valami fenyegető. Végigsimított a fiú kipirult arcán. — Hogy megizzadtál! Biztosan megint hógolyóztatok, verekedtetek, te, te, vén szamár! — Na és aztán? . . . miért ne hógolyóznék? Ne tapogasd a nyakam nedves, jó, tudom. Hová mész? Különben, ha már itt vagy, megszánkáztatlak . . . bár nem tudom, mi van a fiúkkal. — Hagyd csak a fiúkat, már éppen eleget verekedtél. Legjobb lenne, ha elkísérnél az angol órára.