Budapest, 1947. (3. évfolyam)

10. szám - ÖRKÉNY ISTVÁN: Budapesti ima

látom, hogy előveszek egy lapos üvegcsét, szájába töltöm a konyakot, megkínálom tengeri betegség ellen szolgáló pilulákkal és hideg borogatást rakok a fejére ; de nincs konyakom, orvosságom, borogatásom. Egy irodalmi folyóiratot szorongatok, melyben éppen valamelyik termékeny szaktársam sorolja elő, mért hallgatnak az írók. Nem hiszem, hogy ez megnyugtatná. De azért odaadom a lapot, legyezőnek. A Kamara-erdő fölött száll a gép, első szerelmem színtere fölött. Lassan ereszkedik alá ; a szántóföldek úgy nőnek, mint a gazdák álmaiban. A földek kockaalakúak, akár a sakktábla mezőnyei. A földosztás a térképet is megváltoztatta. Tíz év előtt a kép a magasságból ez volt : a falvak körül a keskeny nadrágszíj-parcellák, a falun kívül az uradalmi búzaföldek végtelensége. Ma mindenütt sávok, kockák, mesgyék, a falutól egészen a kastély kerítéséig. A kerítésen belül zöld fák és muskátli-gruppok : a Király, kedvenc futárjával s a lesántult Vezérrel terveket sző. Szőheti már, a játszma eldőlt. Sötét, — egy lépéssel a matt előtt — feladta. A gép fordul, a Duna felé. Hirtelen, mint a süllyesztőből az ördög, felmerül Pest és füstöt okád. Aranyszínű füstöt. Idáig versenyt repültünk az alkonyattal, most leszáll a nap a hegyek mögé s mi a domb tövén, a Ferihegyen. Ez az a perc, az áhítattal teljes, mikor szükségét éreztem az imádságnak ; vájjon mikor imádkoztam legutóbb? Pedig van, aki sűrűn teszi, menetrendszerűen. Felkelés, lefekvés vagy a főbb étkezések előtt mormolja az imát, csöppeit megszámlálva, mint a gyomorkeserűt. Ez az ima— azt hiszem— nem gyámolít, a szervezet megszokja és közömbössé válik. Maga Renan is ritkán imádkozott, pedig élet»kitépem szívemből, ami nem értelem és tiszta művészet«. Renan: Az akropoliszi ima. »De ami az értelmet illeti, attól félek, nem követtelek, Mester, eléggé«. Giraudoux: Ima az Eiffel-toronyban. »A furcsa az, hogy szeretem ezt a sivár piacot is . . .« M árai: A budapesti ima. Valójában semmi okom áhítatra. A gép vad bakugrásokkal száll a Börzsöny fölött. — »Légzsákok« — mondja mögöttem egy szakember, aki már harmadszor repül. Nincs jogunk kétségbevonni szavát, pláne, hogy magyarázatokkal is tetézi. A meleg levegő — szerinte — fölszáll. Mint egy lift. Mellette leszáll a hideg levegő. Mint egy másik lift. A gép belerepül egy ilyen felvonóaknába, és . . . De mindez : pusztába halt szent zene. A fülke forró és zsúfolt, balkézt egy festetthajú hölgy nem bírja tovább, előveszi a staniclit. A nők — egy okkal több, hogy tiszteljük őket — e ronda műveletet is bájjal végzik el. Szomszédom is. Szakszerűen hány, úgy kellene mondjam, hogy átcsomagolja a gyomrát. Körme égő piros, arca örömtől sugárzó. Talán annak örül, hogy hányt ; lehet, hogy rég nein volt része benne, négy vagy öt éve. Aztán rámnéz. — »Mit csináljak vele?« Nem tudok tanácsot adni. Csak a barátaim tudják, hogy semmi gyakorlati érzékem nincs. A hölgy nem barátom ; először látom. »Tegye a zsebébe« — javasolom végül. Kancsalon néz rám, festett pillák alól ; tekintete nem sok jót ígér. Ugy látszik, nem is leszünk barátok. Amott egy kezdő dolgozik, ügyefogyottan, mint a legtöbb férfi a bajban. Tar fején verejtékcsöppek csúszkálnak. — »Uram — szól hozzám segélytkérőn — mi lesz most?« Rossz útitárs vagyok. Lelki szememmel 353 ÖRKÉNY ISTVÁN Jeges Ernő rajzaival