Budapest, 1947. (3. évfolyam)

10. szám - ÖRKÉNY ISTVÁN: Budapesti ima

hossziglan Istennel foglalkozott, s nem az emberekkel, ami sokkal fárasztóbb. Az ő művének Isten a nyersanyaga, mint Petőfiének a szabadság, Aranyénak a bánat, s a miénknek . . . Vájjon mi is? De az én nemzedékem, Renan után a harmadik, már csak elvétve imádkozik. Néha vezényszóra, vigyázzállásban, máskor az ihletnek engedve, ismét máskor a végveszély percében. Egyre inkább azok imádkoznak csak, akiknek nincs mondanivalójuk. Nincs szavuk több a világhoz ; elmondanak három Udvözlégyet. S boldogok, mint a Krőzusok. íme -— mondom magamban — Budapest. A vak melegben elönt egy belső meleg, az öröm heve. Nem zavarnak a légzsákok, sem a tengeri betegek. A város itt van s ennek örülök. Nem láttam ma reggel óta ; minek örülök hát? Egyszerűen annak, hogy még megvan. Mert ez a város olyan, hogy ennek örülni kell. Ez a város nyugtalan. A nagyvárosok családjában — csupa tudós, költő, kertész meg lakatos — Budapest a csodagyerek, a feltaláló. Néha kiszökken belőle valami nagyszerű, máskor pedig csinál valami szörnyű kalamajkát . . . Reggelre kész az új torony, s délután felrobban a lőpor a pincében. De most itt van, hiba nélkül, dél óta nem esett semmi baj. Remélhetjük, hogy most már megéri a reggelt. Most, egy perc idejéig -— amíg a körfordulattal aláíiklik a repülőgép — belátni az egészet, tövirőlhegyire. A tekintetem Csepelről indul ; kéményei, mint az árbocok, mind vitorla nélkül valók, jeléül, hogy a sziget lehorgonyzott s ez lesz a kikötő, melyben áttelel. Aztán a végtelen félkör : Pest. Házai elmosódnak a füstben, Palota rózsaszínű ködben vibrál, de még ott sincs vége. Aki innen nézi, hihetné, hogy Ceglédig tart. Eljön a nap, hogy odáig ér. A Dunát Újpestnél kapom el ; az hoz vissza, a város belseje felé. Csak most látom, milyen szeszélyes és kanyargó ; a házak közt úgy látszott, egyenes. A Margithíd madzagján a Sziget ficánkol ; zöld háta kiáll a vízből, letépné a horogról magát s nem lehet. »Nincs szabadság a földön« — gondolom tűnődve ; Buda, zöld dombjai árnyán, rábólint. Szívéből beszélek. Mi vanBudával? Buda rossz bőrben van. Innen a magasból is csupa seb. A Várhegyről, a legfrissebb Pompéjiből, most talicskázzák a lávát. A hegy alján, a Vérmező körül, hol a házak a pre-fasiszta stílus szűk formáiban épültek, most a poszt-fasiszta stílus hivalkodik ; tört falak, szitává lőtt vakolat. Buda csúnyán megjárta, most gyógyító írként nem vonja be más, csak a lomb. Pestet a szorgalom váltja meg, Budát a táj . . . De a Citadella ormán ott áll a gellérthegyi Niké, pálmát emel a magasba és a napba néz. A lábát Budán veti meg ; jelképnek ez sem utolsó. Pest a napfényben fénylő ezer ablakával tekint föl reá. A város egyre nő alattunk. így nőtt velem együtt, csontjaim ütemére. Együtt tűrtük a romlást, együtt ért a fellélegzés. S hogy nőtt, mikor még nem is voltam, a két előző nemzedék alatt! A Körútak mutatják a gyarapodást, akár az évgyűrűk. Mikor Benan született, még a Bástya-utcában állott a városfal : ma csak csonkja áll egy Bástya-utcai udvaron, emléktábla mögött, akár az én első cipőm az üvegszekrényben. Meddig nő egy város és vájjon meddig él? Nem tudom ; de imámba foglalom azt is, hogy nagyra nőjön és soká éljen ; hisz csak az írók imádkoznak egy városért —- ki más? A papok a lelkekért könyörögnek, az anyák a fiaikért ; városokért a költők imádkoznak. Renan Athénért. Giraudoux az Eiffel-torony tetején Párizsért . . . Igaz, hogy ezek az imák mind meddők voltak, magtalanok. Az Akropoliszon nem fogott a könyörgés, rom az ma is, hiába jósolta Renan, hogy »felépítik újra falaidat a síp szava mellett«. Nem rakták fel újra a templomok omladékát ; igaz, hogy ez a nemzedék megingott hitében s végkép kilendült belőle a rákövetkező. Nem bíztak az Értelemben ; Renan is inkább 354