Budapest, 1947. (3. évfolyam)

9. szám - ACZÉL TAMÁS: Egy kocsmáros özvegye (Elbeszélés)

Acz é I Tömés A KOCSMÁROS ÖZVEGYE Hajnal János rajzaival Mikor a kocsi megállt a kocsma előtt, leugráltunk, hogy minél gyorsabban végezzünk a lerakodással. Sörösüvegeket pakkoltunk, forró nyári délelőtt volt, már a kocsin izzadtam. A fiúknak is izzadt a hónaljuk, hát eltették gyorsan a szalonnát, meg a zöldpaprikát s letörölték nadrágjukba zsíros kezüket. Hozzáláttunk. Nein volt sok munka s ha ezzel végeztünk, mára már csak egy szállítás volt. az sem nagy. Igyekeztünk, ahogy lehetett, dobáltuk a ládákat egymás vállára s vittük be a pincébe. Ahogy átmentünk a kocsmán, meg-megcsapott a spriccer illata, de siettünk s nem értünk rá beleszimatolni a levegőbe. A kocsi mellett (alig pillantottunk rá) egy fiatal asszonyka állt, rózsaszín ruhában, ő dirigálta a lerakodást s ő mutatta meg, hogy hova is vigyük a ládákat. Azt mondja Pista, övé a kocsma, özvegy, a férje, akitől örökölte az üzletet, már két éve meghalt. Jobban meg kellett néznem a nőt, rózsaszín ruhájában és szőke hajjal egész kedvesnek látszott. Ejnye, mondtam Pistának, aki a legjobb barátom volt akkoriban, egészen szemrevaló nőszemély ez s gusztáltuk, mert annakidején elég kevés pénzünk s mégkevesebb időnk futotta nőkre. Arra gondoltam, milyen jó lenne egy ilyen asszonyka mellett élni, vezetgetni a kocsmát, mennyivel jobb, mint fel- s leugrálni a kocsiról, izzadni s porosodni, ha meleg van s meggémberedett ujjakkal szorongani télen. Jó lehet egy ilyen kocsmatulajnak, mondtam halkan Pistának s ő elértette a dolgot, bólintott s képzeletünkben egyformán egy szép, nagy. kifogyhatatlan borosüveg jelent meg, tálcán s mellette kártya meg szódavíz. A kocsma közel volt a ligethez, alig pár lépésnyire, idelátszottak a zöld bokrok meg a lombok s ez csak még jobban megnyújtotta a vágyakozásunkat. Alig vártam, hogv végezzünk, nagyon szerettem volna elkerülni innen, mert nem szeretem, ha ilyen vágyak noszogatnak. Szeretem a nyugodt életet, a bort, a kártyát, mindet módjával, egyikből sem sokat. Mégsem volt semmink a szalmazsákunkon meg a tíz deka szalonnánkon kívül. No meg egy félig lerágott zöldpaprikacsutka. A nagy sietségből persze baj lett. Amint leadták a ládát a kocsiról, egy megcsúszott, éppen alatta álltam s a magas ládahegyről legördülő üvegek szétbukfenceztek a levegőben. Már nem tudtam idejében elugrani. három vagy négy üveg nekemjött s beverték a fejemet. Láttam a veszélyt, de nem tehettem semmit ellene, csak egy sikítást hallottam s elterültem. Nem én sikoltottam, erre biztosan emlékszem, az asszonyka a kocsi mellett. Nem tartott sokáig az egész, hamar fellocsoltak, a fejem vérzett, berepedt a bőröm s piros lett az aszfalt, meg a ruhám. Betámogattak a kocsmába, vizet hoztak, de víz most se kellett. Leültem egy padra és körülnéztem. Az asszonykát kerestem, hogy tőle kérjek egy pohárka bort. de nem volt sehol. Arra gondoltam, biztosan valami rongyot hoz majd, amivel bekötheti a fejemet. Jött is az egyik csapos egy tiszta, fehér batiszttal s átkötötték a homlokomat. Olyan voltam, mint valami háborús sebesült s titokban egy kicsit büszke is, hogy így az érdeklődés középpontjába kerültem. Az egyik kiszolgáló — kis fitos, szőke lány — melegen érdeklődött hogylétem iránt, mosolyogtam és nem válaszoltam, de szememmel kerestem az asszonyt. Pár pillanat múlva úgy éreztem, hogy fel is tudnék állni, kinéztem hát. A többiek vészes gyorsasággal rámolták ám lefelé a ládákat. Nem szeretem azt nézni, ha más dolgozik, én meg ülök a hűsön, pláne, ha a barátaimról van szó. Kimentem — bárha erőszakoltak, hogy maradjak — az utcára s mondtam Pistának, hogv 331