Budapest, 1947. (3. évfolyam)

9. szám - ACZÉL TAMÁS: Egy kocsmáros özvegye (Elbeszélés)

gyerünk, beállok. Már éppen a vállamra akartain rakni egy ládát, amikor a rózsaszín ruha megvillant az orrom előtt. Hohó, súgtam oda Pistának, várj egy kicsit, még szédülök. Persze nem volt igaz, de Pista visszahúzta a ládát s intett, hogy menjek csak vissza. Odaléptem az asszonyhoz. Azt akartam kérdezni, hogy hová tűnt, amíg rosszul voltam, de megelőzött és ő kérdezte, hogyis érzem magam. Mondtam, nem veszélyes az egész, most már elég jól. Rámnézett és ebből a tekintetből láttam, hogy vizsgál. Nem voltam rosszképű legény, szélesvállú, barnabőrű, igaz, az orrom kicsit be volt horpadva, egy verekedés emlékeként, de szőke szemöldököm és szőke bajuszom ellensúlyozta ezt a hibát. Most pedig, hogy egy szép fehér kendő került a homlokomra, egyenesen jól festettem. — Ó — mondta —, bocsásson meg, hogy olyan hirtelen eltűntem. — Kérdőn néztem rá. Megmagyarázta. — Tudja — mondta —, nem bírom látni a vért. Az uram mészáros volt, de abba kellett hagynia a mesterségét, mert állandóan a vér szagát éreztem rajta. Akkor nyitottuk ezt a kocsmát — befelé intett. — Már gyermekkoromtól így vagyok. Ne haragudjék, hogy elmentem. Nem bírtam volna látni, ha vérzik — tette hozzá bocsánatkérőleg. El kellett ismernem, hogy nagyon megnyerő látvány volt így. Kicsit piros az izgalomtól és szemeiben ott bujkált a vértől való félelem. Mintha kutatta volna a kendőmet, hogy nincs-e rajta vér, de a fehér vásznon nem ütött át semmi. Tiszta maradt. Ránéztem az asszonykára s megint elfogott az az átkozott vágyakozás a nyugodt élet, meg asszony után. Bementünk a kocsmába, szó nélkül hozott nekem egy pohár erős fehéret. Egyhajtásra kiittam s ivás közben ránéztem, mert éreztem, hogy figyel. Ez a félelem a szemében még asszonyosabbá tette, még törékenyebbé s úgy éreztem, hogy nagyon kedvesnek és gyengédnek kell lenni az ilyen asszonnyal, ha meg akarom nyerni. No igen, mert már az volt a szándékom, s elhatároztam, hogy ezt végre is hajtom, megszerzem magamnak az asszonyt. Nem telt bele három hét és egymásbaszerettünk. Minek azt elmondani, hogyan történt. Ügy, ahogy ez szokott lenni. Nem volt sok félreértés köztünk, egyszerűen egyet akartunk. Kezdtem el-ehnaradozni a szállításoktól s már nem érdekelt, hogy mit mondtak rólam gúnyolódva a fiúk. Pista is ümmögött eleinte, de aztán belátta, hogy ebbe nem szólhat bele. Inkább buzdított, hogy próbáljak szerencsét, hátha sikerül. Mikor végkép otthagytam a kocsit, egy-egy pohár borral búcsiiztattak s elénekelték a kedvenc nótámat. Meghatott a szeretetük s kicsit könnyeztem volna is, ha nem tartottam volna ezt gyengeségnek. Hirtelen elfogott a vágy a kocsi után, a rakodás izgalmát éreztem az izmaimban, ismert, kipróbált társak között. De már nem lehetett s csak a gyomrom táján mutatkozó apró húzódás mutatta, hogy idegenbe megvek, ismeretlenbe, amelytől félek kissé. Még nem esküdtünk meg, arra várni kellett. De én vezettem a kocsmát, kellő körültekintéssel, ismerkedve a segédekkel s a kis, szőke fitossal, aki az első nap olyan kedves volt hozzám. Most mintha mogorvább lett volna, de nem törődtem vele. Az özveggyel úgy éltünk, mint a galambok. Nappal is meg volt köztünk az egyetértés, de éjjel is. Akkor — ha lehetett — még sokkal jobban. A tiszta, fehér vetett ágy kiegyenlített mindent s csak néha-néha nyomtam el egy aprócska sóhajt, mikor a fiúkra gondoltam a szalmazsákon. Hanem a vért még most sem bírta látni. Ha csirkét főztünk, vagy libát, amit ott neveltünk a satnya kis udvaron, nekem kellett hozzágyürkőznöm s elnyiszszantanom a nyakát a nagy, éles késsel. Ilyenkor mindig kiment a kocsmába s mikor már eltakarítottam a vérnyomokat, csak akkor jött vissza. De még akkor is sápadt volt, mert még a gondolatára is elsápadt. Eleinte tetszett nekem ez a tartózkodás s még vonzóbbá tette az asszonyt. De később meguntam. Én szerettem a kedves nőket s nem szerettem azt sem, ha túlságosan belemásznak a férfiak dolgába, de ez a félelem már kicsit idegessé tett. Miért ne vághatna ő is le egy csirkét — gondoltam, mitől fél? A vér, végeredményben nem is volt olyan iszonyatos, szép, piros, meleg folyam volt s a csirkét vagy libát különben is jóétvággyal megettük. Attól fogva az a gondolat motoszkált bennem, hogy az asszonyomat hozzászoktatom a dologhoz. Eleinte csak beszélni kezdtem róla, pedzettem a dolgot, de hallani sem akart róla. Kicsit feldühödtem — először, mióta együtt voltunk — de hagytam az egészet. Mikor újra csirkét kellett vágni, kiszóltam érte. Gyere, mondtam, nézd meg, mi az, amitől te úgy félsz. Elsápadt és el akart szaladni, de visszafogtam. Idefigyelj, tudod jól, hogy nem akarlak kényszeríteni, de egy ilyen asszonynak nem szabad egy vacak csirkétől így reszketni. Azt mondta, hogy ő nem tehet róla, egy bogarat sem tud eltaposni. Hohó. hohó. mondtam, meg kell szoknod. Szabadkozott és már ott csillogott a könny a szemében. De én abban a pillanatban megmakacsoltam magamat. Muszáj, mondtam, itt maradsz és végignézed, ahogy levágom a csirkét. Nem. felelte, nem, nem. De, haragoskodtam, ha nem maradsz itt, akkor elmegyek. Kereshetsz más vágót, mondtam villogó szemmel és mély meggyőződéssel. 332