Budapest, 1947. (3. évfolyam)

1. szám - BENEDEK ANDRÁS: Színházi esték

a költő tudta és merte a végletekig növelni az emberi szenvedélyt, s a közönség nem ijedt meg az emberfölötti méretektől, nem viszolygott a pátosztól, hanem épp ezen keresztül ismert magára. A mi korunk polgára — az író épp úgy, mint a közönség — retteg a nagyságtól és szemérmetlennek találja a pátoszt : ezért nincs polgári tragédia. S ez nemcsak tünet, hanem inaga a betegség, csak más neve annak, amiről évek, évtizedek óta hallunk, a színjáték válságának. A kornak megfelelő tragédia hiányában a színházak úgy próbálnak segíteni magukon, hogy klasszikusokat elevenítenek föl. A közönség tekintélyes része amúgy is elég sznob, az eszére hallgat, nem az ösztöneire, s elhiszi az irodalomtörténészek becsületszavára, hogy amit lát, az tetszik is neki. Persze a színház örül ennek a kegyes csalásnak, mert modus vivendit teremt neki, s a remekműveknek. amelyek bár nem nekünk szólnak, hanem letűnt nemzedékeknek, de művészileg tökéletesek : az emberábrázolás csodáit lehet bemutatni rajtuk. Antonius egy világbirodalmat herdált el szerelmi szenvedélyében. — Romantikus bolond, — mosolyogná le a józan polgár, hacsak oly őszinte lenne Shakespeare-rel szemben, mint volt nem is oly régen a walesi herceg esetében, amikor az egy másik nőért, egy másik birodalmat hagyott faképnél. S az egyik nőről nyegle vicceket farag, a másik. Cleopatra előtt leborul. Pedig egy szenvedély hajtja mind a kettőt, s ez a szenvedély jóformán csak abroncsa a mese edényének, amelyben a nemes bor igazi érték : az a harmincegynéhány alak, akit az író bemutat, leleplez, megelevenít és megöl előttünk három óra alatt, akik ismerőseink, örök útitársaink maradnak az életen át. Hol vagyunk már az avult historizmustól, mikor Shakespeare alakjai mögött a valódi Antoniust, a valódi Cleopatrát keresték ? Még ruhájuk sem valódi : Nagyajtai Teréz színes, festői jelmezei épp csak a valódiság illúzióját akarják fölkelteni egy jellegzetes dísszel, fejékkel, másként Cleopatra kosztümjét akár ma is lehetne hordani. De ki is kíváncsi színházban a valódi Rómára és a valódi Egiptomra? Oláh Gusztáv remek díszlete egyetlen oszloppal jelzi jobbról Egiptomot. egy másikkal balról Rómát, 8 a kettő között, szétnyíló függönyök hasadékaiban egy-egy falrésszel palotákat, néhány fával csatatereket. Ezek a gyorsan nyíló, gyorsan záródó függönyök, s mögöttük néhány jelzés, elegendőnek bizonyultak a rendező, Major Tamás kezében, hogy elénk állítsák a színteret, s kitűnő segédeszköznek, hogy megmentsék a darab ritmusát. Nincs még egy darabja Shakespeare-nek, amelyben ennyi színváltozás lenne, s még egy, amelyet épp ezért a múltban értelmetlenné ne szabtak, toldoztak volna. Most, hogy egészében, egyvégtében láthatjuk a művet, nemcsak a főszereplők alakja, fejlődése világos, hanem mindenkié. A rendezés méltó és végleges megoldást talált, s úgy érezzük, méltó és végleges a fordítás is, Mészöly Dezső munkája; annyira sikerült megőriznie az eredeti költői szépségei mellett a magyar nyelv tisztaságát s a szöveg mondhatóságát. A legjobb mester, Arany János utasításait fogadta meg, amikor egy-egy helyre a régi vagy a népi nyelvből már szinte csak félig ismerősen csengő zamatos kifejezést tett. Igazi »nagy« előadás volt a Nemzeti Színházban, ünnepi élmény, méltó az újjáépülés első Shakespeare-tragédia estjéhez. Előszőr láthattuk Bajor Gizit tragikus szerepben, s kitűnt, hogy az emelkedett hangnak, a nemes pátosznak hamarosan ugyanolyan mestere lesz, mint a polgárasszonyi csevegésnek. Szerelmes asszonyként, kurtizánként láttuk már, de most királynő is, akit ugyan nem a józan ész igazgat, hanem a hiúság és a szenvedély szeszélyei, de mégis tud uralkodni férfiak, országok fölött. Az ő játékából értjük meg Antonius végzetes ballépését : ragaszkodik a tengeri csatához, a józan ész ellenére is, csak hogy Cleopatrának imponáljon. Tímár József, mint Antonius, nagyobb rutinnal mozog a történeti keretben. Nála főként azt a kettős hangot csodáltuk, ahogy szerelmesével, s ahogy a többi emberrel beszél. Itt lelkes rajongó, aki minden szavával, mozdulatával hódítani és megtartani akar, amott mindenki kedvence, akit szinte untat, hogy annyira körüludvarolják. Mindenki bálványa Antonius, de el kell buknia egyetlen szenvedély miatt. . . Talán épp ezt példázza ma leginkább ez a tragédia, M. v. = mint vendég, olvassuk a Pesti Színház A színlapján a rendező és Iii/Allel IM Ul| a főszereplő neve mellett. Szinte hiányzik a szerző, Kolozsvári Grandpierre Emil neve mellől ez a két betű, annak igazolására, hogy legalább, mint vendég szívesen látott a színpadon egy fiatal magyar író. Valaki, aki regényben. novellában már eddig is tanúságot tett íróvolta mellett, s akinek eddigi írásaiból mindig éreztük kisugározni azt a mulattató emberábrázoló erőt, amely minden igazi vígjátékíró sajátsága. A színházak sajnos, nagyon bizalmatlanok a magyar szerzőkkel, főleg a fiatalokkal szemben, talán azért, mert az igazgatók még a saját véleményükben sem bíznak, s még ha jónak tartanak is egy-egy darabot, akkor sem mernek bedobni a köztudatba egy új nevet. Ebből aztán szánalmas circuius vitiosus származik, mert tudvalevően äz első színdarabja egyetlen szerzőnek sem volt tökéletes. A darabírás ugyanis nehéz mesterség, azt csak a maga kárán tanulhatja meg az ember. Ezért üdvözöltük már a színlapot kitörő örömmel : végre valaki mégis meg tud indulni. Maga az előadás kellemes csalódás volt. A kezdő vígjátékíró nem esik bele a magyar darabok állandó hibájába, hogy mondanivalójával elvérzik a második felvonás közepén. Nem, a fordulatos mese feszültsége az utolsó pillanatig tart, sőt az utolsó pillanat a legdrámaibb. A mese körvonalait, s a figurákat Balzac »Le Faiseur« című elavult vígjátékából vette át a szerző. (Mint kuriózumot jegyezzük meg, hogy a darab már a maga korának sem volt jó, akkor is átdolgozva adták, nálunk is, s azóta, nemrégiben Charles Dullin irta át és mutatta be Párizsban nagy sikerrel.) A magyar darab voltaképen nem átdolgozás, hisz az eredetinek egy sora sincs meg benne, hanem teljesen új a régi motívumokból. Hőse Mercadet, a második császárság zseniális spekulánsa, aki fülig el van adósodva, majd néhány ügyes manőverrel ismét milliomos lesz. de vagyonát megint elveszti az utolsó frankig, s ezzel az egy frankkal kezdi az egészet megint élőiről. Valóságos lángész ez a Mercadet : nem jöhet olyan hitelezője, hogy újabb pénzt ne facsarna ki belőle, olyan szerencsétlenség, hogy abból is hasznot ne húzna. A pénzvilág legrettegettebb uzsorásait, Verdelint, Goulard-t, Violette mamát megkopasztja, kihasználja feleségét, lányát, jövendőbeli vejét, s bármily ellenszenves, amit csinál. nem tudunk rá haragudni, olyan ügyeäen csinálja. Nagy érdeme van ebben a főszerepet játszó Lehotay Árpádnak, aki igazi délfrancia temperamentummal nyűgözi le környezetét, s a közönséget, Justh Gyulának és Keleti Lászlónak, akik oly undok pénzeszsákokat játszanak (kenetteljeset az egyik, hörcsögöt a másik), hogy a közönség bárkinek igazat adna, aki ezeket megkopasztja. Es főként nagy érdeme van a rendezőnek, Egri Istvánnak, hogy ilyen gyors tempót tudott diktálni a társulatnak. A görög szobrok mezte|akli 1)11 mky lenek, az utcáinkat, köz^ ' tereinket díszítő közéleti nagyságok kép-II/. PZri'lll'V másai pedig állig föl vannak öltöztetve. A diszkoszvető rengeteg másolatban áll és állhat a világ bármely sportterén, vagy múzeumában, de Rákóczi vagy Kossuth díszmagyaros szoborképe csak a magyar Országház előtt. Művészi alkotás ez is, az is, de valahogy nehezebb, nemesebb a mezítelen embert ábrázolni, mint a ruha redőit — ugyanígy nehezebb, nemesebb feladat a színpadon megmutatni a mezítelen embert, az egyéniséget, mint felöltöztetni valamilyen nemzet ruhájába, s ráhúzni annak tipikus jegyeit. Van egyáltalán tipikus francia, lengyel vagy zsidó? Nincs, nem is lehet, hisz a típus elvont fikció, olyanféle, mint az a híres beteg ló az állatorvosi tankönyvekben, amely egyszerre tízféle halálos nyavalyával is meg van verve. Ez a fikció ott mégis a helyén van, nagyon hasznos, mert több más képet meg lehet takarítani rajta, de nem szép. S ezért nincs helye a művészetben, ahol nem a hasznosat keressük, hanem a szépet. Franz Wer fel utolsó, posthumus darabja, amelyet a szerző útirajznak titulált, tele van ilyen tipikus figurákkal. Marianne — már a neve is mutatja — jelenti Franciaországot : kedves, lelkes, hazaszerető. Cserbinszky ezredes a bátor, feudális és ostoba Lengyelország képviselője. Jakobovszky pedig a megnyerő és szemfüles, talpraesett és gyáva zsidóké. Mellettük ott van még a módszeres, ostoba német, s a rideg, önző angol alakja. A mese annyi, hogy Jakobovszky a német megszállás első napjaiban el akar menekülni Párizsból és Franciaországból, s ez sok apró kalandon át sikerül is neki. noha útitársai, Marianne és az ezredes sok nehézséget támasztanak, de 6 mindannyiszor kivágja magát : hol ennivalót szerez, hol benzint, liol meg az ezredest szabadítja ki a németek karmai közül. A mese értékét máskor úgy lehet mérni, mint a fényszóróét : mennyire világítja meg az alakokat? Itt inkább olyasféle szerepe van, mint egy művészi függönynek : kecses redőkkel takarja el őket, hogy épp csak a tipikus vonások láttszódjanak. Bájos ez a függöny, mulatságosak az utikalandok, de talán túlságosan közel vagyunk még a francia összeomlás tragikus napjaihoz, hogysem szívből tudnánk nevetni. Pedig a Belvárosi Színház társulata, Márkus László rendezésében, gyönyörű díszletek közt, mindent megtesz a siker érdekében. Ráday Imréé ebben a legfőbb érdem : sok apró mozdulattal, mosollyal, férfias bájjal eleveníti meg Jakobovszky figuráját. Több, mélyebb, emberibb a színész, mint a szerep. Mellette — Dénes Györgyön talán az egyenruha teszi, Mezev Márián a frigiai sipka — a többi figura csak típusnak hat. embertelennek, a tisztiszolgát alakító Bársony István kivételével. 37