Budapest, 1947. (3. évfolyam)

7. szám - BENEDEK ANDRÁS: Színházi esték

szedni néhány foglyul esett maquisardból s mindezt a szemünk láttára. A sok nyíltszíni kínzás persze csak trükk — jegyezzük meg sietve, hogy nem a legizlésesebb, — arra jó, hogy a közönség figyelmét lebilincselje. Valóban, nem is tud szabadulni az ember a látványoktól, épp oly kevéssé, mint ahogy villamoson vagy társaságban sem tudjuk levenni szemünket egy torz arcról. Romantikus íróknak kedves témája volt a nemeslelkű torzszülöttek lelkivilága, de azóta rájöttünk, hogy sokkal erősebb az ösztönös borralom érzése, mint mindaz a szépség, amit a szerző ki akar okoskodni belőle. Jean-Paul Sartre darabja is sokkal hatásosabban nyűgözi le a nézőt rémségeivel, semhogy a mélyebb mondanivalóra tudnánk figyelni : arra, hogy a háború üldözőkből és üldözöttekből egyforma szadizmust vált ki. Hogy az elveknél, amelyeket a szembenállók vallanak, gyakorlatilag sokkal fontosabb a magatartás. Szinte sportszerű verseny fejlődik ki közöttük : melyik bírja tovább? Csak a megoldás sportszerűtlen : a maquisardok hamis titkot árulnak el, a milicisták viszont kivégzik őket adott szavuk ellenére. A Művész Színház együttese Várkonyi Zoltán rendezésében kitűnő előadás élményében részesített volna, ha ép ez a minden részletében átgondolt, élethű előadás nem undorít el magától az egész produkciótól. De még így is meg kell említeni a színészek közül Pécsi Sándor, Apáthi Imre, Sennyei Vera és Főidényi László nevét : ők művészetük legjavát adták, embert formáltak, nem az ő hibájuk, hogy ilyen szörnyű helyzetben vergődő embereket. A vígjáték évezredek \ Iliik során sokkal esendőbb ÖSSZfl- műfajnak bizonyult a tragédiánál. A nagy PSKlIVeSP görög tragikusok remekműveit ma is megcsodáljuk, ha egy-egy akadémiai vizsgaelőadásban vagy olykor-olykor rendes színházi estén elébünk kerülnek, Aristophanest szinte menthetetlenül belepte a por. Olvasva csodáljuk még szikrázó szellemességét s azt a szemtelen szabadságot, amivel a görög demokrácia apró fonákságait kigúnyolta — de mindezt leginkább a fordítók lapalji jegyzetei nyomán. Ki is emlékeznék a két évezred előtti gazfickókra? Pedig az akkori siker javarészben nyilván ezeknek az aktuális célzásoknak volt köszönhető és sokkal kisebb mértékben a darabok lazán szőtt meséjének. Aristophanes minden darabjában van négy-öt olyan ötlet, amely a mai nézőt is megnevetteti ; kettő-háromnak a meséje is olyan, hogy új vígjátékot lehetne írni belőle, csak nem kell megijedni a szabad átdolgozástól. Heltai Jenő most bemutatott szikrázóan szellemes, rímes fordításától is csak ezt hiányoljuk : miért nem nyúlt bátrabban az anyaghoz? Shakespearetől Bircfipfeiffer Saroltáig évszázadokon át egyetlen színpadi szerző sem szégyelt idegen rqűvet új, eredeti formába önteni s Heltai Jenőnek nyilván még a mi sznob közönségünk is megbocsátotta volna, ha isteijjgazában »meghamisítja« Aristophanest. Hisz ép ez a meghamisítás adta volna meg az ókori vígjátékíró hitelét, kötelező olvasmányból ép így vált volna élvezetes látványossággá. Kitűnő váz lenne a darab alapötlete : Praxagora vezetésével az athéni nők átveszik az uralmat a város fölött. De mi lesz ebből? Egy-két elszórt ötletet látunk : megszűnik a magánvagyon — s ezt mindenki úgy értelmezi, hogy a köz számára kimustrált ócska lomokat ad be, viszont a közkonyhán elsőnek akar zabálni. Törvény szabályozza a szerelmet : az öregeknek elsőbbségi joguk van a fiatalokkal szemben. Aranyos ötletek, amelyekből néhány mulatságos jelenet kerekedik, de a költő ezeket is agyonbeszéli. S a többi ? Csengőbongó sorok tiszta tava s egy vékonyan csordogáló kis patak mennyivel üdítőbb lenne! Külön-külön minden részlet szép. Fülöp Zoltán díszlete árasztja a görög derűt világos színeivel, a játékosságot mozgó házfalaival s a falakra festett fákkal. Egri István szép versmondásra, Szalay Karola szép mozgásra szoktatta az együttest. S ez a három művész — így éreztük — egyazon pillanatban háromféle hangulatot teremtett a színpadon. Aristophanest persze sokfélekép lehetne hitelesen játszani s nem is kívánnók okvetlenül vissza az ógörög vígjáték obszcén mozdulatait, de valamilyen stílusegységre mégis csak szükség van. Színházi ember nagyon könnyen hajlítható az l rra ilyen általánosítás felé, és rsaládja hogy a siker igazol. Hisz a siker végeredményben népszavazás, amelyben a közönség bizalmat szavaz a színháznak. A tapsok ezt mondják : igen, én itt jól éreztem magam s a pénztár előtti tábla ezt : másoknak is elmondtam. Mégis olykor kielégítetlenül távozunk egy nagysikerű előadásról, értetlenül csóváljuk a fejünket s hajlandók vagyunk megróni a közönséget : hát ez kell nektek? Ilyesféle érzéssel indultam hazafelé a Pesti Színház új zenés vígjátékának előadása után. Színészi alakításra nem sok alkalom nyílott : a szövegcsonkokból csak sokszor látott sablon-figurákat csinálhattak a színészek is. Ha nem is új, dá kedves volt Somló István fa-humora, Pálóczy László és Rátonyi Róbert bolondozása. A vértanúhalált halt Szerb Antal mutatott \l VSl rá ennek a címnek fájllá j ja I jár dalmas szimbolikájára. Hogy akár címül lehetne írni a százhúsz év előtti cári Oroszország szomorú irodalmi korszaka fölé. Amikor emigrációban, száműzetésben, börtönben vagy hóhérkézen pusztulni kellett mindenkinek, akiben csak fölcsillant az ész szikrája s egy kis nyugatos műveltséget akart lopni a kietlen puszták népének. Erről szól különben a darab is, amelyet legtalálóbban úgy jellemezhetnénk, hogy egy Moliére-vígjáték Puskin modorában. Ez a két név méltó módon mutatja be nekünk a szerzőt, Gribojedovot s a magyar költőt, aki a fordítást versbe szedte. Kardos Lászlót. A mese oly egyszerű, hogy jóformán nincs is. Csackij visszatér Moszkvába európai körútjáról s azt látja, hogy az egész orosz arisztokrácia Párizst majmolja anélkül, hogy az európai eszmékről fogalma lenne. Megpróbálja felvilágosítani őket s erre elterjesztik róla, hogy bolond. Kicsöppen társaságából, szerelméből, nem hallgat rá a kutya se. Nem ez az egyszerű szál a darab értéke, hanem a gyöngyszemek, amelyek fel vannak fűzve rá. Mily remek figurák vonulnak el előttünk! A butácska szerelmes, szentimentális Szofja stréber udvarlója, Mclcsalin s maga a főhős, Csackij még egy kicsit oroszba oltott Byron-figurák. De a pöffeszkedő Szkalozub ezredes, akit Balázs Samu öblöshangú, üresfejű sarkantyúpengetőnek karikírozott, a papucs alatt nyögő Goricsev, akiben Rajczy Lajos a lakktopánba öltöztetett álmos vidéki medvét mintázta meg. a süket herceg Peti Sándor alakításában, felesége, hat lány kotlós-szerű mamája, ahogy Ladomerszky Margit elébünk állította — és még sok-sok többi, csupa vérbő eredeti, ízes figura. Egyetlen báli estén görbe tükörből látjuk az egész százhúszév előtti Moszkvát. A Nemzeti Színház kitűnő előadásának talán egyetlen hibája az volt, hogy ez a görbe tükör nem volt elég görbe : egy árnyalattal nehézkesebbek voltak Háy Károly festőien szép díszletei s egy árnyalattal súlyosabb stílust diktált a rendező, Both Béla, mint ameny nyit ez a habkönnyű komédia megkívánt volna. A színészek közül is azokat éreztük jónak, akik bátran elhajlottak a karrika. tura felé. Aki túlságosan komolyan vette önmagát, az — úgy hiszem — félreértette a szerző szándékát. BUDAPEST Szerkesztőség: IV., Somogyi Béla-út 20. Távbeszélő: 189—482. Szerkesztőségi órák: délután 3—6-ig Kiadóhivatal: IV., Központi városháza, II. emelet 244. sz. Távbeszélő: 189—850 (398. mellékállomás) Hivatalos órák: d. e. 11-től 2-ig Kéziratokat nem adunk vissza. Hirdetéseket korlátolt számban veszünk fel. Folyószámla a Községi Takarékpénztár Rt. főintézeténél, V., Dorottya-utca 4. A folyóiratunkban megjelent cikkekre, versekre és képekre vonatkozóan minden jogot fenntartunk Kiadja a Budapest Székesfővárosi Irodalmi és Művészeti Intézet A nyomdai munkálatokat a Székesfővárosi Házinyomda végezte Mihalik Gusztáv vezetésével A nyomódúcokat Kurcz és Lajta cinkográfiai műintézete készítette A hirdetések ólommetszeteit Sütő László véste Az orosz fordítás Kitzigné Afanassenko Tatjána, az angol G. 0. Sling, a francia Mme Mazet munkája 9 6 0 5 3 — FELELŐS VEZETŐ. DB U1HAL1K QDSZTÁV IGAZGATÓ