Budapest, 1947. (3. évfolyam)

7. szám - BENEDEK ANDRÁS: Színházi esték

Aristophanes : A nők összeesküvése Fülöp Zoltán díszletterve BENEDEK ANDRÁS Ostrom előtt volt még a Várban néhány régi A most 0 ll a TMstagfalú, boltnajtasos mennyezetű, a sötét kapubejáratban faragott fali fülkék, ablakok, ajtók szemöldöke kőből, ódon lépcsőházak, magas, kongó szobák. Az élet bizonyára nem volt olyan kényelmes ezekben a régi házakban, mint egy hidegmelegvizes, összkomfortos mai lakásban, de a lakóknak meg lehetett az az érzése, hogy ama régi, építő polgárok utolsó leszármazottai, gyertyamártóké vagy kardcsiszároké, akik önként vállalták egy céh vagy egy város kötöttségét s e kötöttségen túl szabad polgárok, alkotó egyéniségek maradhattak. A mai polgár látszólagos szabadsága sokkal nagyobb, egyetlen kötöttsége saját fantáziátlansága. Szereti a típust, a divatot — ami nem azért szép, mert neki tetszik, hanem azért, mert sok más embernek tetszik — szereti azt, ami kényelmes, praktikus és olcsó. A jól'átfűthető alacsony és kis szobákat, a könnyű és símavonalú bútorokat, a készen vett ruhát. A mai kor valósággal tenyészti, futószalagon gyártja a szürke átlagembereket. A hétköznapi életben nincs is ezzel semmi baj, csak a művészet van vele megakadva. Érdemes, érdekes lerajzolni egy tipikus arcot, lefesteni egy készenvett ruhát? A gőzmozdony sokkal erősebb a bölénynél, de nem hiszem, hogy akadna modern festő, aki több erőt tudna kifejezni egy mozdony lefestésével, mint a tízezer év előtti barlanglakó művész a bölénnyel. Művészi szempontból ez a polgárság, a technikai civilizáció átka : nem érdekes. Nem érdekes az építész, István, aki másodszor nősül — noha bizonyára ezer építész nősül meg másodszor is. Eszter, a második feleség, akit a vele csaknem egykorú gyerekek nem akarnak bevenni a családba — noha millió mostoha közül egy ha tud simán beilleszkedni. A gyerekek alávaló módon beugratják Esztert : apjuk tönkrement, neki kellene pénzt előteremteni valahonnét. István tud az ugratásról, szereti a feleségét és mégis eltűri — itt válik végzetessé a középszerűség. Összkomfortos, tipikus, polgári ez a belenyugvás, kiderül, hogy az író is megveti ezt a figurát. De akkor minek ír róla? A megoldás most már oly simán bonyolódik, mint a hazug pásztor és a farkas meséje: az építész csakugyan bajba keveredik — no csak tizennyolc óra hosszat vallatják a rendőrségnek egy összkomfortos szobájában, ahol az a megaláztatás éri, hogy nem vallatóival kell farkasszemeznie, hanem a fallal — s amikor hazatér, könnyűnek találtatik Eszter szemében s az asszony otthagyja faképnél. Ne akarjunk kákán csomót keresni, hogy vannak a darabban fölösleges jelenetek, mint az, ahol Eszter a családon kívül keres megoldást az őt gyötrő kérdésre ; hogy mesterkélt az első és a harmadik felvonás szimmetrikus jelenete, amikor előbb az asszony próbálja megnyerni az őt néma közönnyel hallgató lányt, majd meg az próbálja megindítani őt. Nem az a darab hibája, hogy van egykét hibája, hanem az, hogy nincs valami megrendítő erénye. Jobb együttes még valamit segíthetett volna rajta, hisz a figurák emberiek, a párbeszédek irodalmiak. Sajnos, az átlagon csak az Esztert megszemélyesítő Mezey Mária tudott fölülemelkedni. Ő csakugyan nemes vad volt egy középszerű vadásztársaság hálójában. Monológja, amellyel a szobormereven hallgató mostohalányt meg akarja hódítani, izzik a legnemesebb szenvedélytől, hallgatása pedig nagyonis mélyről jövő undor. Valami gyanútlan, hamvas izgalom fűti s egy kissé a darab fölé is emeli ezt a figurát : ilyen nő hogy lehetett egy pillanatig is ilyen férfi párja? Egészében véve szép előadást produkált a Belvárosi Színház : szegénységünkben Illés Endre darabja a legjobbak közé tartozik, Bárdos Artúr rendezése mindenütt híven domborítja ki az író mondanivalóját, Pán József díszletei pedig dekorativen keretezik. Kitűnő előadásban láttunk egy borzalmas szín-T t' ni PIP11 e n darabot. A »borzalmas« ll 011 a k szót nem értékeléskép mondjuk, hanem a műfaj meghatározásaként. Pétain milicistái pofonokkal, körömletépéssel próbálnak valami titkot ki-264