Budapest, 1947. (3. évfolyam)

7. szám - WEÖRES SÁNDOR: Hír a messzeségből (Vers)

Én is megkérdem : mit vétett ? És a Győri, meg a felesége? a Balla? — Az hazakerült. — Hazakerült. De a többiek? Piszok dolog ez és én nem szeretem az ilyen piszok dolgokat. Nem arról van szó, nem valami úri ház ez. Nem arról van szó. Lakik itt hivatalnoktól cigányig mindenféle ember. Volt úgy, hogy loptak is, aztán egyik-másik részegen jön haza. Olyan részegen, akár az ágyú. De hogy valaki föladja a másikat?! A cigány föláll, kezével a levegőbe hadarít. — Jól mondja, jól! Nem tűrhetjük. A két Morvái még mindig a földet bámulja. Hallgatnak. * Az ajtónál áll a légócsomagjával. A ház úgy remeg, mintha állandóan ráznák. Tompán, rekedten ugatnak a légelhárító ágyúk. Fénycsíkok hasítják át a sötét eget. A rolló felhúzva, az ablak kinyitva. Komor, fekete tömbök a házak. Távolról vöröses füst hömpölyög, akár egy szakadozott szélű, hatalmas oszlop. Anyó ezt nézi. Lassan, lassan hömpölyög előre a füst, eléri a házat, őt is . . . De hát miért is nem megy le, mit áll itt az ajtóban? Visszajött a Bányai. Kiengedték. Egész nap erre gondol. De hiszen akkor mondták volna. Nem engedik azt ki, dehogy! és mégis . . . szinte látja, amint lent ül az óvóhelyen és olvas. Árva, magányos repülőt világít meg a fénykéve. Próbál kicsúszni a fényből. Hiába, — a légelhárítók még elszántabban csaholnak. Anyó kinyitja az ajtót, a sötét folyóson imbolyog. Elfelejti a Bányait, mindent, csak lefelé, lefelé . . . Süket csönd kíséri. A légelhárítók is elhallgattak. Öreg ujjai tétován csúsznak a falon. Lába majdnem elvéti a lépcsőt. Nem meri meggyújtani az elemlámpát. Ó, hiszen már a pince vasajtaja van előtte. Nehézkesen csikorogva nyílik. A házmester merev arca fogadja. Aztán a Szászné egy tábori széken, — hosszan kortyolgat egy kulacsból. De az öregasszony csak egy arcot keres . . . A hátsó óvóhely felé mászik. Nein, hát nincs itt az az ember. Persze, hogy is képzelte?! . . . Leül a fapadra, egy kövér nő mellé. — Most jött le, Vassné? Nem félt odafent? Igazi bátor asszony. — Az ám. — Mosolyog, a fejét ingatja. Lám, hát szeretik őt. Bátor asszony, azt mondják, igazi bátor asszony. Oldalt kapja a fejét. — Már ez a cigány is idetolakodott ? Azelőtt jó volt neki a másik óvóhely. — Bizony, — bólint Frida. — Az a két lakli is itt van, a Morvái fiúk. — Inkább bevonulnának. — mondja anyó. — Az a baj, hogy sok a lógós. Ki menjen katonának, talán én ? Hiszen ha nem lennék nő! . . . — Attól nyugodtan elmehet, — hallja a cigányt. Mondhatna erre valamit, de inkább hallgat, mit kezdjen ilyen alakokkal? Frida Bécsről beszél. — Ott mentem férjhez egy katonakarmesterhez. Százados volt. Fess ember, igazi fess ember. Hallja ? — Mi az? — A légelhárítók. No, ez bevágott ide a közelbe. Megint rákezdték. Aztán csak hallgatnak. Anyó keze a légócsomagot simogatja. Egy dörrenésnél lehúnyja a szemét, mintha megemelnék alatta a padlót. Mire fölnéz, sötét van körülötte. Elemlámpák fénye ugrál a falon. Feláll, kezét kinyújtja, de nincs mellette senki. Egy nő visít. — Ezt mi kaptuk! — Csönd ! Mit hisztériázik ?! Már az elemlámpákat sein gyújtják meg. — Frida. — súgja az anyó. — Frida . . . Nincs válasz. Dehát hova tűntek ezek ? Lassan sűrűsödik körülötte a sötét és már olyan, mint egy fal. Egy konok rosszindulatú fal. Eölrúgják a fapadot. Kinek a válla ez ? Keze az elemlámpán botorkál. Elejti. Utányúl, de meglökik a vállát. A falhoz perdül. És akkor valami nyomás nehezedik rá. Öklével egy széles háton dörömböl. — Mit akar ? — lihegi — Mit akar ? . . . De, mintha már többen szorítanák. Kiáltana, de nincs hangja. Keze lehull, kalapja félrecsúszik, kóc haja kibomlik. Valósággal a falhoz préselik. Miért nein segítenek ? miért hagyják ? Mintha lassan fölemelkedne, aztán megint alámerülne. Rúgni próbál, de a levegőben fityeg a lába. Beleharap egy karba, a nyál szétfreccsen az arcán. Úgy érzi, hogy keze, lába elválik tőle, a feje meg valami rémes szorítóban . . . Aztán már nem érez semmit. Bosszú, félelem, harag, fájdalom, minden lehull róla. Nyöszörögni se tud. A fal . . . belenyomják a falba . . . Valahogy még felvinnyog. Elvész a hang, nyomorultul elvész. Nehézkes, izzadt lihegések a sötétben. Valaki úgy morog, mint egy láncos kutya. Lépés dobban, köpés sercen a falon. A felcsapódó villanyfényben — a fal mellett — egy halom véres, sáros rongvként hever az öregasszony. Mellette az agyontaposott kalapja,szétrúgott csomagja. Ember nincs mellette senki. W K Ö R E S SÁNDOR Ki küldi ezt a virágot, mondjátok, szedetlen rózsák — derekatok még töretlen, élő szirmotok még adósság : ki küldi ezt a virágot? Ki írta ezt a levelet, mondjátok, közelgő holnapok s növekvő felhők — időben térben, üres pergamen-lapok : ki írta ezt a levelet? Ki épített nekem palotát, mondjátok, hegy-alatti szörnyek, kik ismeritek az örök súlyt, melvtől testetek gyűrűbe-görnyed : ki épített nekem palotát? Ki várja, hogy én várjam őt, mondjátok, alkonyi lángok, éjben megsemmisülök — ti se élni, se halni, semmit se vágytok: ki várja, hogy én várjam őt? 260