Budapest, 1947. (3. évfolyam)

7. szám - MÁNDY IVÁN: A besúgó (Elbeszélés)

— Igen. Nagy társaság jár hozzá, megfigyeltem. A lépcsőházban megfenyegetett. — Megrebben a szemöldöke. Mereven bámul, akár egy tyúk. — Azt hitte, én jelentettem föl azt a szerkesztőt. Egyszer egy sárgacsillagos is bement hozzá ... a lakásba, igen, igen ! Hiszen láttam, jól láttam, de mennyire. Az óvóhelyen olvas. Nem tudom miféle könyveket, de . . . — Elhallgat, ráng a szája. — Megfenyegetett. — Bányai? » — Ügy hívják, igen. — Jó, odaadom az öcsémnek. — A levél eltűnik valahol a szoknyában. Aztán csak ülnek egymás mellett. Anyó kinyújtja a kezét, mintha vissza akarná kérni a levelet, de megint csak egy szendvicset vesz. Valahol lágyan énekelnek, mintha fiatal lányok mennének karonfogva. Anyó föláll. — Isten veled. * — ö adta fel a Bányait? A házmester arrébbtolja a tányért, figyelmesen nézi a kanalat. — Igen, ma délután vitték el. Az asszony föláll. Kiviszi a tányérokat, aztán megint visszajön. Tesz-vesz a szobában, majd ismét az asztalhoz ül. — És a felesége? — Itt hagyták. — Vinnék neki egy kis levest, vagy ... — Végigsimít a homlokán. — Nem leves kell annak. Különben sincs itthon, elment az anyjához. Beadta a kulcsot. Csomagot is hagyott itt. — Csomagot? — Neked nincs gondod vele. — Lassú, nehézkes mozdulattal pipára gyújt, a füstbe bámul. Olykor kiveszi szájából a pipát, mintha beszélni akarna, de csak hallgat. Arca kemény, mint egy darab kő. Az asszony ujjával köröket von az asztalon. — Kinek ártott a Bányai? Olyan csöndes ember volt. Részegen se látta senki. A házmester kiveszi a pipát a szájából. — Tudományos ember volt. Nekem sokat beszélt a társadalomról, hogy másképen kéne berendezni. Azt mondta, hogy másképen kéne berendezni. — Színházba is jártak, — bólintott az asszony. Kis csönd, aztán megint a nő. -— Ez már a harmadik, akit a Vassné följelentett. A kis Győri, meg a Balla . . . Azt hazaengedték. Talán a Bányait is, mit gondolsz ? A férjére néz, de ez megint csak pipázik. Nem felel. A másik szobából a rádió szól. Egy nő énekel, aztán egyszerre csönd. Majd egy száraz férfihang. — Műsorunkat megszakítjuk. Zavarórepülés Bácska-Baja . . . Az asszony felsóhajt. A férfi tovább füstölög, aztán megszólal. — Egyszer itt sündörgött az ajtónk előtt. — Kicsoda ? — A Vassné. Aztán azt mondta, hogy a lakók névjegyzékét olvassa, — mert éppen kinyitottam az ajtót. Tikkadtan kattog a rádió. Lépések az emeleten, valahol becsapnak egy ajtót. Az asszony előregörnyed, keze megremeg az asztalon. — Dehát mit szimatolhat nálunk ? Mit akar ? — Fene tudja. * Anyó az ablaknál ül. A napot nézi, ahogy felkel a Teleki-tér felett. Körülötte, mintha habos lenne az ég. A térről meg gőzölgő pára száll fel. Aztán lassan kidugják fejüket a bódék és már a sátrakat is látni. Az éjszakára gondol, ahogy álmatlanul, mereven, feküdt az ágyban. Igaz, kétszer is le kellett menni az óvóhelyre és akkor már nem nagyon lehet aludni. Hanem az az ember, a Bányai . . . Hát elvitték. Az óvóhelyen mondták. Aztán csak hallgattak és néztek rá. Tehet róla ? Hiszen a Bányai meg akarta ölni. Fenyegette. Különben is zsidó járt hozzá. Zsidó. Ez se nyugtatja meg. A Bányai fekete, kissé szomorú arca van előtte. Valaki azt mondta, hogy talán kiengedik. Akkor visszajön és . . . — Megrándul a váll, mintha ostorral ráhúztak volna. — A Balla is visszajött. A Győrit kétszer kellett feljelenteni, pedig az zsidó volt. Mit mondott a Sári ? Vagy mi, vagy ők! Akkor lelkesítették ezek a szavak, de most . . . Azt mondják a felesége elment a házból. A Bányai felesége. Hová mehetett ? Mit csinálhat ? Különben mit törődik vele ? Ok se irgalmaznának! Feláll és kimegy a konyhába. Hallja, amint valaki azt mondja a gangon: — Az egy rohadt, vén dög! Felkapja a fejét, figyel, de már csak a szőnyeget porolják. * A kazánházban vannak a férfiak. A villanyt nem gyújtották meg, viharlámpa ég egy priccs mellett. A viharlámpa mellett a házmester mozdulatlan arca. Semmivel se elevenebb, mint az inggombja, vagy a hátratolt bőrsatyakja. Ujjait térde köré kulcsolja és igazán úgy ül, akár egy szobor. A vice az egyik bojleron csücsül. Vékony lábai úgy lógnak le, mint cérnaszálak. Tenyere olykor végigfut sovány arcán. Orrát dörzsöli, állát, aztán a nyakát. Vigyorog, mint akinek nagyon tetszik ez az egész. A Morvái fiúk a falnál állnak zsebretett kézzel. Valahogy olyanok, mint két komondor. Széles, hűséges hátuk kissé előrehajol, ahogy a földet bámulják. Fátyol, a cigány, a priccsen kuksol. Néha fölkapja a fejét, a levegőbe szimatol, beletúr a sörényébe. Kávéházban hegedül és hosszú forradás fut végig a homlokán. Azt mondják, tud a késsel bánni. Hosszú, rollóképű ember áll mellette, már két éve itt lakik, de még senki se ismeri a házban. Most mégis eljött. Megszólal a házmester. Csöndesen beszél, mégis meghallja mindenki. — Három embert buktatott le. Utoljára a Bányait. A feleségem megkérdezte : mit vétett a Bányai? 259