Budapest, 1947. (3. évfolyam)

7. szám - MÁNDY IVÁN: A besúgó (Elbeszélés)

Igen. A rendőrfogalmazó elmondta. Az rendes ember, únja az egész cirkuszt. Pedig amikor elvittek igazán azt hittem, hogy ... — A fejét csóválja, mint aki még mindig kételkedik. — De ez, ez!... — Az asszony a szomszéd felé mutat. — Mi baja velünk, hát bántottuk ?! Talán hívjuk meg egyszer? Istenem, én igazán nem tudom . .. Legközelebb megint följelent . . . hogy dorbézolunk . . . Dehát csak a Vili volt nálunk, az meg olyan csendes fiú . . . dorbézolunk . . . Olyan szánalmasan hangzik ez a szó. A nő feje a férfi vállára csuklik. Az végigsimít rajta. — Hát most így van, — dünnyögi — most így . . . Olvassak neked valamit, vagy pedig? ... — Elhallgat, az asszony sűrű fekete haját nézi. Olyan, mint egy vad zuhatag. Egyszer, Siófokon szépségversenyt nyert, talán négy éve. Akkor kicsit csodálkozott, hogy ez az asszony az ő felesége. — Belehajtja arcát a nő hajába. * Yassné szalmakalapot próbál a tükör előtt. Két fonnyadt cseresznye lóg a kalapon, meg valami zöldség. Vassné blúza fehér, a szoknyája virágos. De az arca talán még sápadtabb, elhagyatottabb az élénk színek között. Sárival van randevúja. Elmennek megnézni a romokat. Akárcsak moziba, vagy színházba mennének. Délelőtt a Bakács-tér körül bombáztak. Jaj, csak a rendőr sose engedi oda az embert! A rádió szól, de ez se változtat a szoba magányán. A könnyű zene nem jut el a régi képekhez, bútorokhoz és anyó talán hallja? Elkattintja a rádiót, indul. Veszedelmesen fityeg kalapján a cseresznye, ahogy megy le a lépcsőn. Mereven bámul maga elé, kezét bizalmatlanul előretolja. A második emeleten kis csoport rebben szét előtte. Suttogás kíséri. Úsznak utána a hangok, mint valami láthatatlan fátyol. Aztán egyszerre csak mellette van valaki. Most se néz fel, csak a barna férficipőt látja, a szürke nadrágot. — A Kozmáért jöttek. — Kis csönd, aztán egy szó csattan. — Piszok! — A barnacipő levágtat a lépcsőn. Anyó a karfába fogódzik, vaksin hunyorog. Olyan szánalmas most a virágos szoknyájában, arca szinte elvész a kalap alatt. Mit mondott ez az ember? A Kozmáért jöttek? Ja igen, az az újságíró. Dehát mi köze hozzá? alig látta egyszer-kétszer. Szinte hallja a szót. — Piszok! — Elfutja a méreg, ajkát harapdálja. Neki ilyet mondani, ilyet! Hiszen tudja ki volt. Az a munkás, a Bányai, hát persze! Közben valami kis büszkeségfélét is érez. Űgy, hát azt hiszik ő jelentette fel a Kozmát ? Hatalmas szál német katona áll a kapuban. Anyó olyan csöpp mellette. Hunyorogva felnéz rá, de az valahova a távolba bámul. A kapu előtt sivatagszínű német autó. Az öregasszony a katona körül topog, mintha alamizsnát kérne. Biztosan volt Afrikában, Rommel seregében harcolt. Aranyosan buggyan ki haja a szürke sapka alól, az álla lágy, de valahogy mégis férfias. Anyó bólogat, motyog, mintha mindazt helyeselné, ami a katona körül van. De az észre se veszi, meg se látja. Anyó végre kinyújtja a piszkafa karját. — Heil Hitler! És olyan ez, akár egy könyörgés. A hangok nem jutnak el a katonához. Néma és mozdulatlan. Csenevészen, siváran csüng az öregasszony karja, mint ócska zászlórúd, amelyről már rég letépték a lobogót. Így áll még egy darabig a katona mellett, aztán leereszti a karját és elmegy. Budáról jön egy rokonától. Nagy csomag hagymára emlékeztet, ahogy a villamos sarkában ül. Ballonkabát lóg rajta, ernyő, zöld táska. A táskát, meg az ernyőt nemrég vette Sárival. Úgy nézi, olyan idegenül, mintha még mindig nem szokta volna meg. Az embereket nézi, az utcák hunyorgó fényeit. Feje mellére csuklik, de egy rázkódásnál fölriad. Körülötte sötét. A villamos áll. Mellette árnyak lógnak, valaki halkan beszél. — Légiveszély. Azért állt le a kocsi. Aztán megint csönd. Apró, ijedt köliécselés. — Istenem, Istenem ... — Páran leszállnak, a villamos előtt ácsorognak. Egy ember pedig fölszáll. A holdfény éppen a bajuszos, kissé puffadt arcára esik. Kényelmesen, nyugodtan leül. Mintha nem is utazni akarna, hanem csak így ülni a sötét kocsiban. Anyó értelmetlenül hunyorog. Kinyújtja kezét, aztán visszahúzza. Végigsimít az ernyőjén. Tétova, suta mozdulattal föláll, aztán megint visszacsúszik a padra. Olyan elveszett, olyan elhagyatott. Úgy érzi. üres a villamos, a kalauz is elment, meg a vezető. Kintről nyugtalan zajok. Dobogás, tompa zuhanás, mintha valaki elesett volna. Anyó mégiscsak föláll és kibotorkál. Szája hangtalanul mozog, mintha önmagát biztatná. Lent áll a villamos előtt, visszanéz. Ijesztően barátságtalan az elhagyott sötét kocsi. Magához szorítja az ernyőt, elindul a Rákóczi-úton. Alattomosan, váratlanul elemlámpa csapódik a szemébe, meglökik a vállát. Mintha az egész város rohanna a sötétben. Az utcák egymásba hullanak, a kapuk csikorogva bezárulnak és nem fogadják be az embereket. Anyó úgy üget, mint egy vén igásló. Ráncos nyaka előrecsúszik, ernyőjét markolássza. — Mindjárt szól a sziréna. Mindjárt . . . Hol vagyok ? — Szimatol a sötétben, aztán tovább . . . Káromkodás fut mellette, lihegés csap az arcába. — A sziréna ... — Szinte már kívánja, hogy feliivöltsön. Mert ez még rosszabb, még kínzóbb . . . Dehát meddig kell még, meddig ? . . . Falhoz csúszik, hogy remeg a térde . . . Fénykéve hasít a sötétbe és megvilágít egy templomot. Az felragyog egy pillanatra, aztán megint semmibe hull. Anyó egyszerre csak megáll. És most olyan lapos, akár egy rajzszög. Az a munkás, a Bányai talán éppen mellette van a sötétben . . . Igen, igen, mit lehet tudni mióta követi? — Mozdulni sem tud mint valami rosz álomban egész testében reszket. Aztán mégis továbbvánszorog. Űgy fogja körül a sötét, mint a fal. A Bányai . . . hiszen az meg akarja ölni. Amit a múltkor mondott a lépcsőházban. — Piszok! — Tegnap is úgy nézett rá . . . Ellene van, ellene és még többen is. Egyszerre csak a házuk van előtte. Maga se tudja, hogy bukik be a kapun. Karavánok vándorolnak a sötét lépcsőn, de ő csak fölfelé törtet. Űgy bújik be a lakásába, mint állat az odújába. * A laposorrú nő mellett ül a Tömő-utcai kis szobában. Az ablakon besüt a délutáni nap. Gyerekfejek villannak föl, futball-labda döng. Anyó az első estére gondol, mikor idejött a Sárival. Hogy félt . . . Egy szendvics után nyúl, lassan majszolgatja. Fölemel egy morzsát a szoknyájáról, a tányér szélére teszi. Borítékot húz elő a táskájából. Kihúzza a levelet és a barátnője elé tolja. Az nagyokat pislogva olvassa. Olykor anyóra pillant. Épp úgy nézi, mint előbb anyó a morzsát. — Kommunista? 258