Budapest, 1947. (3. évfolyam)

7. szám - MÁNDY IVÁN: A besúgó (Elbeszélés)

Az öregasszony a könyökével dolgozik. Rászólnak, bánja is ő! Ráncos, mogyorónyi fejét előretolja. Szürkesisakos motorosok dübörögnek előtte : elsüllyedt arcok a sisak alatt. Még előbbre sodródik, mintha a tömeg hátára emelkedne, arcába ordítanak. — Nem látott még német katonát ?! Behúzza a nyakát, tekintetével a Sárit keresi. Az a sarkon beszélget egy másik nővel. — Most majd más világ lesz! Sári bólogat, anyó is bólogat. A napfény elporzik. lassan sötétedik, de még nem mennek haza. Karonfogva sétálnak. Sári beszél, ám az öregasszony nem figyel. A körútat nézi, az embereket. A kis csoportokat a sarkon. Nem is tudja, hogy kerül haza. Sári a kapuban megszorítja a karját. — Holnap fölnézek. O pedig fölmászik a lépcsőn. Az elsőemeleten kékpongyolás nő fogadja. — Igaz, hogy bevonultak a németek ? Anyó a karfába fogózik. Kérdezett tőle valaki valamit ? A fejét ingatja, sunyin pislog. — Igaz. Már többen állnak körülötte. Az ügyvéd is itt van, Frida, meg a mérnök. És csak magyaráz. — Láttam a motorosokat. Sokan voltak, sokan . . . De mi ez a sírás ? Egyszerre elhallgat. Sápadtan lobog előtte egy arc. A vállak szétnyílnak, lassan továbbmegy. Odafönt a szobájában, mégegyszer érzi azt a különös, izgatott boldogságot. Az utca zaja, az elvonuló katonákkal . . . Régi indulók emléke tör fel benne. — Wacht am Rhein ... — Vézna karja a levegőt hadarja, gyászos cipője topog. Aztán lehull egy székre, mint elhajított sötét kendő. * Kék jegyet szorongat és közben a mozi plakátját nézi. Hegyesarcú, pajeszes zsidó bámul rá felrántott szemöldökkel. Oly félelmetesen vigyorog. Egész közel megy a képhez, egy pillanatig mintha egyedül lenne vele. Az ajkát harapdálja. Hát ilyenek ezek . . . ilyenek . . . Sári megérinti a karját. — Mindjárt bemegyünk. Sokan vannak az előcsarnokban, mozdulni se lehet. A civilek között német katonák szürke foltja. Aztán lassan befelé sodródnak. — Régen voltam moziban, — motyogja anyó. Külön örül mindennek. A jegynek, a széknek, az embereknek. Jobbra-balra forgolódik, mintha mindenáron üdvözölni akarna valakit. Egy szőkebajuszos katona rámosolyog. Fölemeli a fejét, de a mosoly már elcsúszott előle. Hirtelen megkérdi. — Élt ez a Jud Süss ? Tényleg élt ? — Hát persze, — bólint a barátnője, — nyúzta a népet. De aztán fellógatták. Majd meglátod. — Fellógatták, — ismétli. Megborzong. Izgatottan vihog. Ahogy sötét lesz, Sárihoz hiizódik. A vásznon feltűnik a kövér, bajuszos német herceg. De a ruhája igazán pompás. És az a gyönyörű terem, micsoda hatalmas tükrök! ... A közönség fütyül. Megjelent a pajeszes, hajlong, a kezét dörzsöli. Aztán mosolyog . . . 255