Budapest, 1947. (3. évfolyam)

7. szám - MÁNDY IVÁN: A besúgó (Elbeszélés)

valósággal körülfolyja a herceget. Meg azt a lányt, azt a szép, szőkét. — A pofájába vágni! Anyó is előrenyújtja a sovány csirkenyakát. És egyszerre csak hallja a hangját. — Disznó! Disznó! Remeg, satnya öklét lobogtatja. A Sári is kiabál különös, éles hangon. A többiek is. Anvó elfullad, amikor Jud Süsst felhúzzák, megint sipít. — Magasabbra! Magasabbra! Vele zeng a mozi. Tapsolnak, éljeneznek. Anvó érzi. hogy vele vannak, mint egy család. Rákiált a kalitkában hebegő zsidóra. — Ne pofázz! Felgyullad a villany. Föláll. A szék támlájába kapaszkodik, mintha még maradni akarna. Kis kalapja félrecsúszik, egy ócska hajfürt a homlokába hull. Az arcok most se hagyják el. vele sodródnak az utcára. Elegáns, szőke nőhöz szól, aztán egy férfihez. És válaszolnak, felelnek neki. Valami együtt viszi őket. Az utcán még többen vannak. Mindegy hova, merre, csak együtt! Embergyűrű hullámzik körülötte. Hangok bugyborékolnak. Anyó megáll, vaksin hunyorog. Valaki ordít. Elkínzottan, állatian. Sári az öregasszonyhoz hajol. — Egy zsidót vernek. Anyó előbbre furakodik, még előbbre. Kiabál, akárcsak a moziban. — Fellógatni! És akkor egy véres arcot lát. Nem is arc az már, csak formátlan massza. A szemüveg eltört, keretje árván fityeg, tépetten lóg a nyakkendő. Aztán az egész lezuhan a földre. Anyó lesunyja a fejét, didereg. Kicsúszik a tömegből, egyedül botorkál. Valahonnan nagyon messziről hallja a Sári lépéseit. — Elintézték. Alaposan elintézték. Sári felé emeli az arcát. Valamit kérdezni akar. de elcsuklik a hangja. És akkor a Sári: — Nagyszerű voltál a moziban! Anyó kihúzza magát, csenevész mosoly buggyan föl a ráncaiból. * Az utca hosszú és sötét. Olykor fölkattan egy-egy elemlámpa nyugtalan fénye, valahol cigaretta parázslik. Az öregasszony Sáriba kapaszkodik. Úgy lóg a karján, mint valami batyu. Néha szeretne visszafordulni, de csak megy tovább. Nem ismeri az utcát, az embereket se, ahova a Sári vonszolja. Várnak, mondta Sári, már beszéltem rólad. Szinte el se tudja képzelni a helyet, ahol várnak rá. Valaki elsuhan mellette, oldalt rántja a fejét. Nevetnek. Ez is olyan különös, ijesztő. Mondhatna valamit a Sári. De az csak hallgat. A sarki lámpa tompa fényében feltűnik a zöldesszürke, elmosódott arca. Akár egy vízbefulté, ahogy elúszik a hinár alatt. Görnyedt, öreg kapu előtt állnak. Sötét folt a sötétben. A nyirkos kapualjban egy elhagyott ócska verkli, meg valami roskatag, züllött szekrény. Valahol az udvar végén fény leselkedik. Nagykendős asszony gurul át az udvaron. Mögötte egy másik, mint az árnyék. — Ezek is odamennek, — mondja Sári. Nyílik az ajtó. Laposorrú nő áll a lámpa sápadt fényében. Spenótszínű ruháján öklömnyi gombok. Kezét az öregasszony felé löki. A sötétben árnyak imbolyognak. Pusmogás hallatszik és mintha teát kavarnának. — Elhoztam, — mondta Sári. — Tudjátok, már beszéltem róla. Anyó már egy széken ül, csésze teával, lekváros kenyérrel. Hosszan kortyolgat, mintha bele akarna bújni a csészébe. Akárcsak olvasná az egészet, vagy moziba látná. Ez, ez maga a félelem . . . nem kikerülni. Miért is jött ide ? Arcát a tea gőzébe rejti. Valaki szólítja. — Vassné. Vass Gézáné. — Igen. — Mindent jelentsen be, ami a házban történik a zsidókkal. Ha kijátsszák a törvényt. Nem hordják a csillagot, vagy pedig . . . Zsidók, törvény. . . A filmre gondol, Jud Süssre. Aztán a szomszédra, a Győrinére. Színes pongyolában libeg a folyosón és mindig nagy társaság jár hozzá. Éjfélig recsegtetik a rádiót, táncolnak. Vele pedig nem törődnek. Hogy nem tud aludni, hogy . . . De van ilyen több is. Az a kövér kereskedő az első emeleten egyszer rászólt . . . A csészét egy lassú mozdulattal az ölébe ereszti. Kiegyenesedik és megismétli. — Igen. Közben valahogy megváltozott a szoba. Barátságosabb, már látni a Mária-képet, Jézust, ahogy a vérző szívét mutatja. — Az öcsém a Gestaponál van, — mondja a laposorrú nő, — majd ő elintézi a följelentéseket. Hallgatnak egv kicsit. Megcsörren egy kanál, valaki köhécsel. — Tegnap vettem egy pár harisnyát. — Igaz, kiárusítják a zsidó üzleteket. Anyó még mindig úgy ül egyenes derékkal, mintha megmerevedett volna. Egy szót sem szól. Olykor megrebben a szemhéjjá, hosszú csontos ujjaival végigsimít a szoknyáján. Mindenkit megcsókol, amikor elbúcsúzik. * — Mi történt a Vassnéval ? Valahogy olyan furcsa. A múltkor találkoztam vele a lépcsőn: csak nézett, nem köszönt. — Tegnap este az óvóhelyen rászólt az Ágira, miért nem viseli a csillagot ? Elhallgatnak. Csönd és dohányfüst van a szobában. Kintről magányosan kattog egy villamos. Két nő a díványon ül, a férfi pedig hátát a falhoz vetve cigarettázik. Apró kis ember gyerekarccal, gyanakvó, ijedt szemmel. Szemöldöke néha összehúzódik és ilyenkor furcsán megkeményedik az arca. mintha valami távoli hangra figyelne. A nők színes ruhája különös ellentétben van sápadt, széteső arcukkal. Az élénken festett száj még csak sivárabbá teszi az arcot. — Azelőtt észre se vettük ezt a vénasszonyt, — mondja a feketehajú nő — most pedig . . . — Mióta lakik mellettünk ? — Már itt volt amikor ideköltöztünk. Figyeled, hogy mostanában mennyien járnak hozzá ? — Az óvóhelyen is körülülik, egész nagy társaság ; a Frida, meg a mérnök felesége. A férfi elmosolyodik. Ideges, alkalmi mosoly ez. Aztán megszólal, mintha cukrot ropogtatna. — Hát így van ez. A Vassné, igen . . . most nagyon él, nem kell vele törődni. — Azt mondják, ő jelentette fel a Ballát, hogy zsidó holmit rejteget. Egy hét múlva jött haza. — És mit mond ? -—• Semmit. Nem beszél. 256