Budapest, 1947. (3. évfolyam)

7. szám - MÁNDY IVÁN: A besúgó (Elbeszélés)

MÁNDY IVÁN / BESÚGÓ Iváu Szilárd rajzaival A. roppant zúgás mindent betölt és szinte már nem is hallani. Az öregasszony egy kép előtt áll félrecsuklott fejjel. Lehetetlenül vékony szája hangtalanul mozog. Olykor a kendőjéhez kap. Szakállas komor arc mered rá a képről, csöppet se vigasztalóan. Inkább, mintha helyeselné a repülő zúgását, az elhaló, kis zajokat : hisztériás ajtócsapkodást, egy távoli rádió tompa kattogását. Az öregasszony felsőajka fölhúzódik. Elfordul a képtől. Az ablakhoz csoszog, de mintha félne kinézni. Üres foltok az utcán. Egy ember fut a kocsiúton, kihívóan csattognak a lépései. Az égen repülők vonulnak át. Aztán eltűnnek, a zúgás is elhal, de a ház még mindig nem nyugszik meg. Igen, remeg és az anyó valahogy továbbra is hallja a zúgást. Az ajtóhoz botorkál, felrántja. Pirossálas férfi áll a lépcsőnél sárga bőrönddel. Arca sima, akár egy csecsemőé, cigaretta remeg a szájában. Alulról gyors lépések, mint a pergőtűz. -— Á, nem lesz semmi, — mondja a pirossálas. De azért nem mozdul. Arcok futnak el az öregasszony előtt. Egy férfi, meg egy nő. De nem fordulnak felé. A pirossálas se néz rá, mintha egyáltalán nem is létezne, pedig még egy darabig az ajtóban áll, aztán visszahúzódik. — Az ember megdögölhetne ezektől! — Ó, mert úgy élnek körülötte, mint a családok. Átjárnak egymáshoz. Csak éppen ő, csak éppen ... és szinte kívánja, hogy legyen már valami. Bombázás, akármi . . . Törődik is vele, ha összedűl a ház! Majd egyszerre imádkozni kezd, vértelen, kiszáradt ujjai összefonódnak. — Istenem, bocsáss meg nekem, nem akarok én rosszat, nem, nem! — Aztán csak ül, ül, elfelejtve imát, haragot. Előtte az asztalon mosatlan tányérok, kenyérhéjjak. Az előbb mindez nem volt, eltűnt a félelemben, de most ismét . . . — és ez oly gyűlöletes. Csöngetnek. Sápadtképű, magas nő áll az ajtóban. Arcán, mintha leves folyt volna szét. — Bevonultak a németek. Az öregasszony felemeli a fejét, aztán előrecsúszik. Merev, mozdulatlan arccal kérdi. — A németek ? Dehát miért ? — A zsidók . . . árulás . . . Nem nagyon érti, hanem valami furcsa öröm fogja el. Igen, lemennek az utcára, körülnéznek. A barátnője csak beszél, beszél és ez oly jó. Aztán már egymás mellett baktatnak. A Népszínházutca csöndes : szürkekabátos nő áll egy kapu előtt, a körút felé néz mereven előrenyújtott nyakkal, kövér férfi rákvörös arccal ordít a feleségére. — Mit tudom én mi lesz ?! Négy baka megy a járdán kettős sorban. Menthetetlenül békebeliek, ahogy csöndesen fütyörésznek. De a körút zajokat küld : mótorpuffogást, tompa morajt. Az asszonyok arra vonulnak. Anyó egy pillanatra megáll. — Te Sári, ez, ez olyan . . . Nem találja a szót. Különös, motyogja, különös. Aztán csoszog a zaj felé. Arcok bukkannak fel előtte, meglökik a vállát. Még ez is jó. Ismerősen hunyorog mindenkire. Sűrű tömeg zárja el az úttestet. A föld reszket. — Ezek a motorosok, — mondja valaki. 254